A közmegegyezés szerint a Marvel azért indított új franchise-t a Disney Pluszon, mert így kockázat nélkül, minimális befektetéssel tud maximális hasznot kifacsarni az általa tulajdonolt karakterekből. Az esetek többségében ez lehet, hogy így is van, az MCU által már alaposan bemelegített rajongókat nyilván nem kell külön meggyőzni arról, hogy Sólyomnak, Lokinak, Sólyomszemnek vagy Wandának a kisképrenyőn is adjanak egy esélyt, de a Disney fejesei vállaltak azért némi kockázatot is. Így kaphatott zöld utat a szuperhőskollégáinál jóval kevésbé népszerű Holdlovag egy széria erejéig, és így mutatkozhatott be a Disney+ első muszlim hőse, a 16 éves Kamala Khan is – csak amíg az előbbi esetben legalább a sztárok (Oscar Isaac, Ethan Hawke) védőhálót jelentettek, utóbbinál minden tétet egy újoncra tettek fel.

Maga a képregénykarakter is mindössze 2013-ban debütált, először a Captain Marvel 14. számában, majd a Ms. Marvel nevet felvéve megkapta a saját szériáját. Származását nem kuriózumnak szánták, megalkotója, Sana Amanat saját családi hátterét és gyerekkori élményeit is beledolgozta a figura történetébe.

Ms. Marvel tévés verziója sem mellesleg pakisztáni-amerikai, hanem hangsúlyosan. A Disney és a hasonló korporációk annyit mantrázzák az inkluzivitást az elmúlt években, hogy a hasonló esetekben már nem engedhetik meg maguknak a félmegoldást. Vagyis a széria kreátorának is egy pakisztáni(-brit) showrunnert szerződtettek – Bisha K. Ali korábban a Loki forgatókönyvén is dolgozott –, és az ideális főszereplőt is addig keresték, amíg meg nem találták a karacsi születésű, de már Kanadában felnőtt Iman Vellani személyében.  

A hatrészes Ms. Marvel ennek megfelelően nem is úgy indul, mint egy klasszikus szuperhőssorozat, hanem mint egy tinilányokat megcélzó könnyed Disney-matiné, amely egyben a kulturális ismeretterjesztést is magára vállalta. Azt mutatja be, hitelesnek tűnő módon, milyen lehet Jersey Cityben szigorú, első generációs muszlim szülők gyerekeként felnőni, úgy, hogy az iskolában vagy az utcán sokszor még mindig ferdén néznek azokra, akik vallásügyileg a „gyanús” népcsoportba tartoznak. Kamala ugyanakkor a saját családjából is kilóg, ő ugyanis olyan komolytalan dolgok megszállottja, mint a szuperhősök, a szobája Carol Danvers posztereivel van kidekorálva, a szabad idejében pedig Marvel Kapitánynak öltözve látogatja az AvengerCont, aminek a szülei a legkevésbé sem örülnek.    

A Marvel univerzumban persze nem most először mutatkozik be egy csetlő-botló kamaszfőhős, aki ráadásul még a nézőhöz / olvasóhoz hasonlóan maga is rajongója a szuperembereknek, ilyen volt ez eredeti Peter Parker, és ilyen a Tom Holland-féle filmes inkarnációja is. A recept működik is, amíg biztos lábakon – értsd: megfelelő eredetmítoszon – áll a karakter, a Ms. Marvel sztorijának azonban pont nem ez az erőssége. Már a képregényben sem az – ott az derül ki, hogy ő is az inhuman (embertelen) faj tagja –, a sorozatverzióban pedig a képességeit is a kulturális örökségéhez kötik, és sajnos nem túl kreatív módon. Kamala a nagyanyájától kapott karkötő segítségével képes színes kristályszerű képződményeket megjeleníti, és azokon ugrálni vagy csúszkálni, mint egy Super Mario videójátékban.

Ami vizuálisan pont annyira hat műanyagnak és olcsónak, mint amennyire elmesélve az, pláne ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Disney+ a sorozataiban előszeretettel spórol a VFX-büdzsén. Ennél is lehangolóbb, hogy minél jobban haladunk előre a történetben, annál fantáziátlanabb, a 90-es és a kora kétezres évek tévésorozatait idéző dramaturgiai megoldásokat kapunk. A matinéfeeling persze lehetne egyfajta szándékolt retromáz is a sorozaton, de az aligha hihető, hogy a komolyan vehető főgonosz figuráját is ilyen megfontolásból spórolták volna ki belőle, vagy hogy

úgy hoznak be, majd felejtenek el karaktereket, hogy azért a forgatókönyvíró-iskola elsőféléves vizsgáján is csak kegyelemkettes járna.

A Marvel-sorozatok egyik legnagyobb szexepilje, hogy nem rabolnak el túl sok időt az életünkből, hat epizódban elmondják, amit el kell mondaniuk, a Ms. Marvel azonban olyan, mintha az alkotók csak négy rész megírása és leforgatása után tudták volna meg Kevin Feige überproducertől, hogy az előzetesen letárgyalt tizenkettő helyett csak hat epizódot kapnak, és ezért kellett villámgyorsan, kapkodva lekerekíteniük a sztorit.

Ugyanígy az is érthetetlen, miért válik egyre generikusabbá a képi világ a finálé felé közeledve. Az első két epizódban még úgy játszanak a színekkel, a kameramozgásokkal és a képbe rajzolt díszítőelemekkel az alkotók, mintha a Scott Pilgrim a világ ellen rendezője, Edgar Wright adott volna nekik kreatív tanácsokat, hogy aztán Feige a fejükre koppintson, mondván, szép dolog az egyénieskedés, de most már tessék visszatérni a fősodorba.

Már csak azért sem volt nyerő ötlet felemás – bátornak induló, de a végére ellaposodó – sorozatot készíteni, mert a nézettségi számokat még ebben a formájában sem szállítja, sőt messze a legrosszabb eredményeket produkálta az összes Marvel-széria közül. A célközönséget, a bevándorló hátterű nézőket és a tiniket, ezzel együtt is elérte, ami leginkább annak köszönhető, hogy ha szuperhősként nem is túl hiteles Ms. Marvel, kamaszproblémákkal küzdő igazi kamaszlányként nagyon is az, Iman Vellani személyében pedig sikerült találni egy szerethető, kirobbanóan karizmatikus Kamalát.

Ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy kapjon a karakter egy második esélyt.