Ezt a kérdést hősünk, aki egyben a film rendezője, nem hétpróbás bűnözőknek teszi fel, hanem közvetlen hozzátartozóinak, akikről sorra rettenetes dolgok derülnek ki. És ez csak az eleje.
2010. március 3-án saját kertjében holtan találták Barbara Hamburgot a Connecticut állambeli Madison egyik előkelő negyedében. A nő negyvenes éveiben járó, két gyerekét egyedül nevelő átlagos családanya volt, akinek aznap reggel lett volna jelenése a bíróságon saját válóperes tárgyalásán, amelynek tétje egyebek közt a férjétől követelt, majd’ fél millió dollárnyi elmaradt gyerektartási díj volt. A rendőrség nem találta meg a tettest, talán nem is erőltették meg magukat különösebben, ezért Barbara fia, a gyilkosság idején még csak 18 éves Madison elhatározta, hogy utánajár a dolgoknak.
Madison Hamburg dokumentumfilmesnek tanult, először csak amolyan osztályprojektként rakott össze egy rövidebb anyagot anyja meggyilkolásáról, amit egy tanárja remeknek talált, biztatni kezdte a fiatalembert, akiben nyilván amúgy is ezer kérdés munkálkodott a megoldatlan üggyel kapcsolatban, hogy készítsen ebből egy nagyobb anyagot. Így született meg az HBO GO-n most startoló Middle Beach-i gyilkosság című, négy részes dokumentumfilm-sorozat, ami cseppet sem olyan, mint egy iskolai projekt, sőt, rendkívül profi munka, amiben persze megmaradt a személyes érintettség. Már csak azért is, mert a gyilkosság mikéntjéből teljesen nyilvánvaló, hogy csakis olyasvalaki lehet a tettes, aki jól ismerte az áldozatot. Vagyis Madisonnak a saját családját kellett a kamera elé ültetnie, őket faggatni arról, mit tudnak és mit nem, hogy kire gyanakodnak, vagy arról, hogy ők lennének-e az elkövetők.
Ebből a rövid tartalomból nehéz lett volna megjósolni, hová vezet a sorozat: én arra tippeltem volna, hogy sehova, mert mindenki vagy hárít, hazudik, vagy csak elküldi a srácot a fenébe, ahogy azt meg is teszi a saját apja, az első számú gyanúsított az első rész legelején. Csakhogy, talán pont azért, mert egy közvetlen rokonuk kérdezi őket, talán azért, mert Madison nagyon jól csinálja a dolgát, de mindenki elkezd megnyílni és beszélni. És szép lassan elképesztő dolgok kezdenek kiderülni az első blikkre ideálisnak látszó felső-középosztálybeli családról, az amerikai álom megtestesítőiről, és szép lassan elképesztő dolgok derülnek ki az áldozatról, a mindenki által dicsért és szeretett édesanyáról is. És gyakorlatilag mindenkiről, a rendezőt leszámítva, aki abban a kiváltságos pozícióban volt, hogy ő teszi fel a kérdéseket, és ő vágja össze a válaszokat a neki megfelelő módon.
Csak egy kis ízelítő a sötét titkok közül, anélkül, hogy sokat elárulnánk, mert ezt tényleg érdemes úgy nézni, hogy eleinte semmit sem tudunk a családról és a történtekről. Az alkoholizmus és a droghasználat nyilván nem meglepő, de a kizárólag háziasszonyok által szervezett titkos piramisjáték, a nemzetközi pénzmosó hálózat, a bérgyilkos felbérlés, a börtönben töltött évek, magukra hagyott gyerekek, idegösszeroppanások együtt egy olyan színpompás, váratlan és szégyenletes tablót alkotnak, amiről nehéz elhinni, hogy egy kezdő filmes építette fel, ahogy azt is nehéz elhinni, hogy Hamburg minderről semmit sem tudott. Merthogy kiderül, hogy a mosolygós nagymamát leszámítva mindenkinek oka és alkalma volt a gyilkosságra – nem véletlenül kérdezi meg mindegyiküket a rendező, hogy „Te ölted meg az anyámat?”. Persze mindenki tagad, de a néző felépítheti a saját elméletét a látottak alapján.
Értékelés: 8/10
