Hús-vér emberek a saját életükről vallanak a saját szavaikkal. Mi lehet ennél érdekesebb? Papíron nincs is izgalmasabb a dokumentumfilmnél, a gyakorlatban viszont jóval a fikció mögött kullog a műfaj, már ami a népszerűséget illeti. Sokakat pont a „valóságszag”, másokat a beszélőfejes forma, a lassú tempó vagy a poros képi világ riaszt el, a közhelyekről nem is beszélve.

Ha például tudjuk, hogy egy film néhány elítéltről és az otthon maradt családjukról szól, akkor kevés meglepetésre számíthatunk. A rabok elmesélik majd, hogyan kerültek börtönbe, kiderül, hogy már gyerekként rossz szülői mintát kaptak, és később ők sem tudtak kilépni az ördögi körből. A feleségek könnyek közt vallják be, hogy hiába tudják, mennyire semmirekellő a férjük, nem akarják elhagyni, már csak a gyerekek miatt sem, akik a felvétel alatt is ott lógnak rajtuk. A kamera elkíséri őket a beszélőre is, ahol garantáltan sikerül szívszorító jeleneteket rögzíteni.

Visky Ábel filmjéből sem hiányoznak ezek a momentumok, a Mesék a zárkából mégsem ugyanazt a történetet akarja elmesélni sokadszorra. A fiatal rendező egy viszonylag frissnek mondható trendet követ, amikor a fikciót ötvözi a dokumentumfilmes formával. Az ölés aktusához, az idén Oscarra jelölt Kedves kémhez vagy a magyar Nagyi projekthez, illetve A létezés eufóriájához hasonlóan belehelyezi a szereplőket egy „mesterséges” szituációba: egy projektet kell végrehajtaniuk közösen. Az ölés aktusában egykori gyilkosok játsszák újra a rémtetteiket, a Kedves kémben egy nyugdíjas férfinek magánnyomozóként kell beépülni az idősek otthonába, a Nagyi projektben unokák és nagyszüleik keresik fel a múltjuk helyszíneit, A létezés eufóriájában pedig a 90 éves holokauszttúlélő közösen lép színpadra egy fiatal táncosnővel.

A Mesék a zárkából alapötlete nem teljesen légből kapott, több magyar börtönben is létezik olyan meseterápiás program, amelynek keretében az elítéltek meséket tanulnak be és adnak elő a gyerekeiknek, illetve az unokáiknak. Visky annyit csavart a koncepción, hogy a börtönbüntetésüket töltő apák itt maguk írják a meséket, és le is forgatják azokat egy profi stáb segítségével, főszerepben saját magukkal és a gyerekeikkel. A rendező több börtönben is felhívást tett közzé, majd a jelentkezők közül választotta ki azt a három férfit, aki vállalta, hogy részt vesz a játékban. A bűncselekményeik részleteire, a gyerekkorukra vagy az etnikai hátterükre nem volt kíváncsi, csak arra, hogy a hiányuk milyen hatással van a család életére, és hogy ők miként élik meg a távollétet.  

A „hagyományos” meseterápia, ideális esetben, segít közelebb hozni egymáshoz a szétszakított családokat, és közben a fogvatartottak önkifejezési készsége is fejlődik. Nyilván Visky is hasonló eredményeket várt, amikor 2017-ben belevágott a projektbe, könnyes egymásra borulásokat, katartikus pillanatokat vizionálhatott, és részben be is jött a számítása. A főleg garázdaságért és rablásért elítélt marcona férfiak lelkiismeretesen vetik bele magukat a meseírásba, talán mert bűntudatuk van – nem amiatt, amiért lecsukták őket, hanem mert magukra hagyták a családjaikat. A gyerekek lelkesedése is érthető és átélhető, ők hálásak minden pillanatért, amit az apjukkal tölthetnek, és a közös munka végeredménye is láthatóan rengeteget jelent a számukra.

Az egyik csúcspontot a kisfilmek bemutatói jelentik. Különböző stílusúak, van köztük animációs, élőszereplős és stop-trükkös is, de a maga műfajában remekmű mindhárom. Viccesek, szellemesek, kreatívak, a történetek ráadásul akarva, akaratlanul, de allegóriái is az apa-gyerek viszonyoknak, illetve a főszereplők reményeinek, vágyainak. A rendező természetesen nem hagyja ki azt a ziccert sem, hogy az elkészült alkotások mellett a kész produkciókra először rácsodálkozó szereplők reakcióit is megmutassa.

Így, ebben a formában akár hatásvadász giccs is lehetne Visky filmje, de az élet szerencsére közbeszól, ami egy két éven át tartó forgatás során elkerülhetetlen. Hiába vannak hasonló élethelyzetben a szereplők, az egyéni sorsok, habitusok különböznek. Egyikük az apjával együtt ül a börtönben, és attól fél (joggal), hogy az asszony nem tart ki mellette, a másikukat odahaza két kamasz is várja, akikre a mesék már nem ugyanúgy hatnak, a harmadik pedig még nem adta fel a reményt, hogy visszatérhet a régi életéhez. A fináléra a háromból két fogvatartott helyzete annyira megváltozik, hogy az alapkoncepció létjogosultsága is veszélybe kerül. Egyikük ugyanis szabadul, a másikuk pedig már nem is tudna hazamenni a családjához, mert a felesége talált magának valaki mást, vagyis adja magát a kérdés: biztos, hogy olyan jó ötlet a családok összehozása, amikor talán jobb lenne, ha mindenki menne a maga útján?

A Mesék a zárkából attól izgalmas, hogy nem ragaszkodik dogmatikusan az íróasztal mögött kiagyalt forgatókönyvhöz, és nem akar idillt hazudni oda, ahol nincs. Egyszerűen csak bemutatja azt a folyamatot, ahogy a felnőttek és a gyerekek elmenekülnek egy rövid időre a közös mesefantázia világába. Hogy hosszú távon közelebb kerülhetnek-e egymáshoz, az itt még nem derül ki. Ami biztos, hogy legalább a játék közben jól érzik magukat, ami a semminél azért sokkal több. És Visky Ábel filmjének is hasonló hatása van, mint a három kézműves mesefilmnek:

amíg nézzük, addig elhisszük, hogy még van remény.