Még augusztusban írta meg a New York Times (és a Port is), hogy egy bronxi szemüvegbolt tulajdonosa nem tudja meggyőzni az alkalmazottait arról, hogy oltassák be magukat, mert a dolgozók attól félnek, hogy zombivá változnak. És bizonyítékaik is vannak a jól informált rettegőknek: a 2007-es Legenda vagyok című film, amelyben szerintük a vírusvakcinák mellékhatásaként pusztul ki az emberiség Will Smith-en kívüli része. (Valójában egy mesterségesen módosított, a rákbetegség gyógyítására bevetett vírus fertőzi végig a világot, ami persze a legfrissebb hírek tükrében ugyanúgy alapot adhatna a konteókra.)

A hír kapcsán csodálkoztam csak rá, hogy nekem ez a film eddig kimaradt, ami több szempontból is érthetetlen mulasztás. Egyrészt az összes horrorfilmes mumus közül talán a zombikat szeretem a legjobban, másfelől a hasonló koncepcióra épülő 28 nappal később is nagy kedvencem volt. Igaz, nincs kizárva, hogy pont emiatt nem éreztem rá késztetést, hogy kezet-lábat törve rohanjak a moziba. Mi érdekes is lehetne abban, hogy Hollywood megint lenyúl egy eredeti európai koncepciót, és mennyi esély van rá, hogy az ő verziójuk izgalmasabb, intelligensebb, drámaibb?

Ekkor persze még fogalmam sem volt róla, hogy a Legenda vagyoknak semmi köze Danny Boyle zombihorrorjához, merthogy Richard Matheson azonos című, 1954-es regényén alapul, amelyből Francis Lawrence filmjén kívül három másik adaptáció is készült. Sajnálatos módon se a Charlton Heston főszereplésével készül Az omega embert (1971), se a Vincent Price-féle Az utolsó ember a Földönt nem láttam (és a The Asylum DVD-re készített mockbusterét sem, igaz, azt nem is sajnálom), úgyhogy összehasonlítási alapként csak a kétezres évek hasonló zsánerű filmjei szolgáltak.

A cselekményről egyébként egészen a New York Times híréig fogalmam sem volt, csak annyit tudtam, hogy Will Smith magányosan sétál benne a kihalt New Yorkban. És nagyon gyorsan ki is derült, hogy tényleg ezek a film leghatásosabb képsorai. Felejthetetlen az is, ahogy Cillian Murphy rácsodálkozik az elhagyatott Londonra a 28 nappal később első perceiben, de a kihalt New York azért más kávéház.

A világ legikonikusabb metropoliszát a szó legszorosabb értelmében vett városi dzsungellé varázsolni óriási ötlet,

még ha a Times Square nyakig érő füves szavannáján szarvasokra vadászó Will Smith látványa lehetne röhejes is. Sőt, bele is lehetne kötni az egész koncepcióba, mert a sztori szerint mindössze három év telt el az apokalipszis óta, és ennyi idő alatt még nem változna oroszlánok uralta dzsungellé a város, de kit érdekel, amikor baromi jól néz ki, ahogy Smith az übermenő GT500 Mustang volánja mögött vadászni indul.

A film tempója közel tökéletes, az alkotókat szerencsére nem feszélyezte, hogy hosszú ideig egyetlen humanoid szerepel csak a vásznon, és hollywoodi produkcióhoz képest ráérősen mutatják be, hogyan próbál meg boldogulni a virológus Robinson. Valamilyen dramaturgiai trükkre, vagyis egy saját „Péntekre” persze minden egyszemélyes filmben szükség van, itt ezt a szerepet nem egy röplabda, hanem egy imádni való német juhászkutya kapja. A cukiskodás ez esetben bocsánatos bűn, mert az ebnek később kulcsszerep jut, sőt az egyik flashbackből még az „eredettörténetét” is megismerjük, vagyis kiderül, hogy nem véletlenül lett a hősünk bajtársa és legjobb barátja. És ha már a flashbackek: veszélyes műfaj a visszaemlékezések beillesztése egy akcióthrillerbe, mert könnyen megtörhető vele a cselekmény ritmusa, de itt sikerül a mutatvány, és mindig a megfelelő tempóban és pillanatban érkeznek a jelenbéli szálhoz is új információkkal hozzájáruló képsorok.

Az éjszakai New Yorkot uraló szörnyek bevezetésénél is ügyelnek a forgatókönyvírók (Mark Protosevich és Akiva Goldsman) a fokozatosság elvére, és ugyan

a Usain Boltot megszégyenítő sprinter zombiktól az old-school élőhalottakig láttunk már mindenféle rémséget, a vámpírokkal azért nem sűrűn keresztezik őket.

A vérfrissítés működik is, kellően ijesztőek és életszagúak a lények, mármint a távolból, közelről viszont látszik, hogy a CGI hagy némi kívánni valót maga után, legalábbis 2021-es szemmel. (Eleinte amúgy nem komputeres animációban gondolkodott a stáb, hanem hús-vér színészeket öltöztettek be, de mivel úgy néztek ki mint a „dühös pantomimesek”, elvetették a tervet.)

Az sem derül ki világosan, mennyire értelmesek a lények, hol állnak pontosan a szörnyevolúciós ranglétrán. Lawrence rendező úgy nyilatkozott, hogy a maga részéről egy AIDS-metaforát is bele tud látni a sztoriba, már ami a fertőzöttekkel való bánásmódot illeti, akik szerinte nem halottak és nem is vámpírok, csak krónikus betegek. A forgatókönyvírók, pontosabban a végső vágás jogát birtokló illetékesek viszont mintha nem akarták volna túlságosan humanizálni a mutánsokat, így aztán a fináléban egy szokásos zombiinváziót kapunk, ahol Smith karaktere feláldozza magát, hogy az emberiség túlélhessen. Az eredeti befejezésben viszont, ami felkerült a DVD-re és a Blu-ray-re, kiderül, hogy a „zombivámpírok” képesek emberi érzelmek kimutatására és komplex kommunikációra, sőt végül meg is kímélik a főhős életét. Ez a verzió közelebb áll a regényhez és a hollywoodi elvárásokhoz is, ezért is meglepő, hogy az alkotók végül inkább a főszereplő feláldozása mellett döntöttek. Az eredeti finálé talán logikusabb befejezés lett volna, elvégre az első pillanattól kezdve kapjuk az utalásokat arra, hogy a lények intelligensebbek lehetnek, mint amilyennek tűnnek, a hősi önfeláldozásban viszont kétségtelenül több a katarzispotenciál.

Az apróbb logikai bukfencektől és a kissé összecsapottnak tűnő finálétól eltekintve azonban a Legenda vagyok bőven kiállta az idő, vagyis a bemutató óta eltelt 14 év próbáját, sőt a koronavírus-járványnak hála most még aktuálisabb, elvégre nem sok olyan poszt-apokaliptikus akcióthriller létezik (egyelőre), amelynek egy virológus a főhőse.

Elérhető: Netflix