Helly egy üres tárgyalószoba koporsóalakú asztalán tér magához. A harmincas nő menekülne, de nincs hová. Öt kérdésre kell válaszolnia, és akkor talán kiengedik. Többek a közt saját nevére, a születési helyére és az anyja szeme színére kíváncsi egy ismeretlen hang. Helly egyikre sem tudja a választ, azaz tökéletesen teljesít a teszten.

Az év legkülönlegesebb sorozata minden idők egyik legjobb nyitójelenetével indul (rendező: Ben Stiller), és a folytatás sem okoz csalódást. Kiderül, hogy a helyszín a Lumon nevű rejtélyes óriásvállalat székhelye, ahol a labirintusszerű, vakítóan fehér folyosókkal összekötött ablaktalan irodákban olyan emberek dolgoznak, akik szó szerint csak a munkának élnek. Ezt hamarosan Helly is megtudja, mert leültetik egy tévé elé, és lejátszanak neki egy két órával korábban rögzített felvételt, ahol ő maga meséli el, hogy önként alávetette magát a „különválás” nevű eljárásnak. Egy olyan chipet ültettek az agyába, amely a korábbi énjét szétválasztja attól a személyétől, aki napi nyolc órát tölt el a Lumonnál, vagyis a munkahelyén nem emlékszik arra, hogy ki is ő a külvilágban, a „külsős énjének” pedig fogalma sincs arról, mi történik vele reggel 9 és délután 5 között.

Az alapkoncepció túlzás nélkül zseniális,

csak az nem tud azonosulni a szereplők helyzetével, aki még nem dolgozott nyolcórás munkarendben.

Az emberiség jelentős része steril irodaépületekben, vagy nem kevésbé nyomasztó gyárakban, üzemekben tölti aktív évei jelentős részét, ahol robotpilóta-üzemmódban próbálja kibekkelni a hétvégék és a szabadságok közti időszakot. Innen nézve nem is tűnik annyira rossz üzletnek a chipes módszer – reggel bemegyünk a melóhelyre, és a következő emlékünk az, hogy kijövünk onnan. Odahaza nyugodtan élvezhetjük a „8 óra szórakozás, 8 óra pihenés” részt, nem kell azon stresszelni, hogy milyen határidőkről csúsztunk le, és a főnök sem zaklathat munkaidőn kívül. Igazi win-win szituáció ez a vállalatnak is, a munkaerő napközben szorgos hangyaként dolgozik, a magánéleti drámákat a küszöbön hagyja, a koncentrációja így 100%-os – legalábbis papíron. A gyakorlatban viszont azzal senki nem foglalkozik, hogyan miként élik meg mindezt a neonfényes purgatóriumba zárt  "belső ének",  akik a hagyományos munkavállalókkal szemben nemcsak eljátsszák a közösségépítőkön és a céges karácsonyokon, hogy fontosak számukra a kollégák, hanem nekik tényleg a munkahely az egyetlen otthon és a család.

A Különválás lehetne akár munkahelyi szatíra vagy gúnyos vádirat a multicégek lélekölő praktikái ellen,

és részben az is, de az alkotók nemcsak metaforában gondolkodtak, hanem a sci-fi- és a thrillerszálat is komolyan vették. Dan Erickson kreátor, akinek ez az első (!) munkája, a J.J. Abrams-féle „mystery box” koncepciót használja (ez tette annak idején gigantikus sikerré a Lostot), vagyis fokozatosan adagolja a rejtélyeket. Nem elég, hogy nem tudni, pontosan mivel foglalkozik a Lumon, még a makroadat-finomító részlegen dolgozó négy központi karakter sem érti, hogy mi célból kell egész nap a monitor előtt görnyedniük. Számukra az is rejtély, hogy hányan vannak még az emeletükön, és mi a többi részleg feladata. A vezetőség szoros pórázon tartja őket, a renitenseket még be is zárják egy „javítószobába”, a kíváncsiságuk azonban erősebb, és megpróbálják feltérképezni a helyet – szó szerint.

A főszereplők közül egyedül az Adam Scott által alakított Mark irodán kívüli életébe pillanthatunk be, legalább az ő esetében nem rejtély, hogy miért vállalta önként a „chipeltetést” – megözvegyült, és a gyász elől menekült a munkába –, a kinti énjéhez azonban bekopogtat egy férfi, aki azt állítja, ők ketten kollégák, sőt barátok voltak a Lumonnál, és szerinte gyanús üzelmek zajlanak a cégnél. A jelenléte már csak azért is zavarba ejtő, mert a „különválás” mint eljárás papíron visszafordíthatatlan, azaz nem szabadna, hogy emlékezzen a cégen belüli történésekre. A helyzetet tovább bonyolítja még, hogy Mark főnöke (Patricia Arquette) civilben valamiért éppen a férfi szomszédjában lakik.

A nagy titkolódzást néhol talán már túl is tolja a sorozat, és a mellékszálakban is akadnak üresjáratok, John Turturro és Christopher Walken például hiába mesterei a szakmának, közös jeleneteik megakasztják a történetet,

a bravúros fináléban azonban szerencsére kapunk válaszokat is, és ekkora már a karakterek drámája is elmélyül.

Ahogy a Truman Show látszatéletet élő főhőse is megtalálja a film végére az identitását, úgy Mark, Helly, Dylan és Irwing „belsős” énjei is fokozatosan öntudatra ébrednek, és ez az aspektusa a sorozatnak sokkal izgalmasabb, mint a rejtély végső megoldása, amit biztos megkapunk majd a sokadik évad fináléjában.

A Truman Show mellett meg lehetne még említeni Charlie Kaufman (A John Malkovich menet, Egy makulátlan elme örök ragyogása, Kis-nagy világ, Anomalisa) nevét, ő a legnagyobb mestere az abszurd helyzetekből kibomló, filozófiai kérdéseket boncolgató, egyszerre rémisztő és vicces vízióknak, a Különválás eredetisége mégis megkérdőjelezhetetlen, nemcsak a történet által felvetett kérdéseket, de  a díszletezést, a zenét, a hangulatot és a vizualitást illetően is. A futószalagon érkező sorozatok korában ritka az ilyen átgondolt, okos és merész produkció, úgyhogy érdemes megbecsülni.