„Teste szikla és föld, a szíve akár a jég, csontja fagytól gyötört. A homályból lép elő, s a fénytől pusztul ő” – íme, a trollok költői leírása, ami egyben furcsa módon használati útmutatás is egyben a későbbieket tekintve. Merthogy a Netflix norvég szörnyfilmje, a Troll nem túl meglepő módon egy trollról szól. Meg egy paleontológus lányról, aki nem hisz a trollokban, pedig az apja mindig arról győzködte, hogy igenis léteznek.

A norvégok egyszer már próbálkoztak a trollokkal a moziban, és nem is rosszul: az André Øvredal rendezte A trollvadász (2010) igazi fesztiválkedvenc lett, mindenhol játszották, igaz, nálunk nem került moziforgalmazásba. 12 évvel később az az Roar Uthaug vette elő a témát, aki már többször bizonyította, hogy ért a rideg környezetben játszódó feszes történetekhez – lásd a Hideg préda (2006), a Menekülés (2012) vagy a legújabb Tomb Raider (2018). Hősnője, Nora Tidemann (Ine Marie Wilmann) kiskorában apjával (Gard B. Eidsvold) járta a norvég hegyvidéket, ám felnőve jóval racionálisabbá válik – egészen addig, amíg egy autópálya építés során egy robbantás fel nem ébreszt egy böszme nagy trollt,

amely megindul, és mindent eltipor, ami az útjába kerül.

A norvég kormány valamiért felkéri Tidemann kisasszonyt a szakértésre – ebben mondjuk nincs sok logika, pláne, hogy végig nem hisznek neki, egy kocka titkárt (Kim Falck) leszámítva.

A hadsereg rakétákat vetne be a főváros felé közeledő szikla- és földóriás megállítására, Tidemann kisasszony viszont felfigyel arra, hogy a szörny az imádkozó katonákra irgalmatlanul lecsap, és beugrik neki, hogy a régi feljegyzések szerint a trollok sziklákkal dobálták meg a keresztény templomokat. És ez furcsa! Ha egy európai vagy amerikai filmben egy szereplő imádkozik, az rendre megmenekül, valamiféle last minute csoda történik – hát ez nem olyan film. Hamarosan kiderül, hogy az annak idején szabadon kószáló trollokat

a keresztény hódítás alatt irtották ki

- hogy hogyan, az nem derül ki, mert ennek a példánynak a modern fegyverek sem ártanak -, utolsó hírmondójuk pedig ezért is állna bosszút. Uthaug itt mehetett volna messzebbre is, behozhatott volna egy kis polgárpukkasztást, csinálhatta volna furábbra is a történetet, de a film többi részében a lehető legbiztonságosabb utat választotta. Ha van a szörny- és katasztrófafilmeknek ezerszer látott kliséje, azt ő mind felhasználta. Íme, néhány „alapvetés”.

Az ember kihasználja a természetet, ez pedig megbosszulja magát.

A politikusok nem hisznek a tudósnak.

A csinos tudóslány és a fess katonatiszt megérti egymást.

A tudóslány apjának a halála kell ahhoz, hogy a lány tényleg higgyen.

A gonosz politikus emberek ezreit áldozná fel, hogy elérje a célját.

Mindig akad egy jópofa hacker, aki segít a jóknak.

A nagy veszélybe került kisgyereknek nem lesz semmi baja.

A szörnyről kiderül, hogy van szíve neki.

És még sorolhatnák, és ebből talán az is kiderül, hogy a Trollnak nem az eredetiség a fő erénye, sőt, ha kell, Uthaug simán koppint is, ha kell. A helikopteres részt például a Kong: Koponya-szigetből (2017) ollózták ki, de a Troll cselekménye amúgy is sokban hasonlít King Kongéra, amit kicsit szemtelenül még ki is mondat egy szereplővel.

A látvány viszont teljesen rendben van.

Egy norvég produkció ezen a terepen nyilván nem versenyezhet Hollywooddal, de amit látunk, az egyrészt jól néz ki, másrészt tökéletesen használja ki a valóban csodálatos norvég táj adottságait. Ez a Troll legfőbb vonzereje, és bár a film olyan szempontból csalódás, hogy ebből a témából sokkal eredetibb dolgokat is ki lehetett volna hozni, de a seggünket vernénk a földhöz, ha nálunk valami hasonló produkció születne.

Értékelés: 6/10