Egyáltalán nem bulváros újságírói túlzás a Netflix májusi nagy dobását, A menekülés királyát a mi a Viszkisünkhöz hasonlítani – mindkét filmet a nagybetűs élet írta, tálcán kínálva a lehetőséget a filmeseknek egy-egy tipikusan kelet-európai rablómeséhez.

A menekülés királya főhőse ugyanis az a Zdzisław Najmrodzki, aki Lengyelországban egy ugyanolyan híres-hírhedt bűnözőnek és népmesei hősnek számított a '80-as években, mint a mi Ambrus Attilánk a 90-es években. Már Najmrodzki (vagy ahogy mindenki hívta: Najmro) angol nyelvű Wikipedia-oldala is felér egy csavaros Elmore Leonard-krimivel: mindketten nagyon mélyről indulva, egyfajta modern kori Robin Hoodként a gazdagok pénzét emelték el, miközben a tehetetlen rendőrök bottal ütötték a nyomukat, hallatlan népszerűségre szert téve ezzel a rablássorozatról beszámoló híradások nézői körében.

Miközben a Viszkis bankokat és takarékszövetkezeteket rabolt ki azokban az években, amikor számos megtakarítás nélkül élő honfitársunk megsínylette a rendszerváltás után jött vadkapitalizmust, Najmro a Pewex importvállalat üzleteit fosztogatta, amelyek Lengyelországban afféle „dollárboltként” üzemeltek a '80-as években. Vagyis: magnókat, szivarokat, italokat, napszemüvegeket és egyéb, hőn áhított márkás nyugati termékeket kínáltak azon keveseknek, akik képesek voltak megfizetni akkoriban az efféle irigyelt luxusholmikat.

Najmro összesen 70 Pewex üzletet tört fel a bandájával, egy egészen röhejes, ugyanakkor kimondottan zseniális munkamódszerrel (de ezt inkább nem spoilerezném el, mert a film is megmutatja). Később pedig átállt arra a társaival, hogy a lengyelországi felső tízezertől elcsaklizott, száznál is több FSO Polonez márkájú kocsit olyanoknak adják el a feketepiacon, akiknek amúgy csak Trabantra vagy Polski Fiatra futotta volna a szerény keresetéből (a Polonezek voltak ekkoriban a „lengyelországi Fiat Unók”, amelyek az olaszországi Fiat anyacéggel kötött licencszerződés alapján kínáltak a tehetősebb lengyelek számára jó alternatívát az általunk is jól ismert, kétes minőségű KGST-kocsikkal szemben).

Najmro tényleg egy modern Robin Hood volt abban az értelemben, hogy nem volt rest megosztani a gazdagok luxuscikkeit és menő FSO kocsijait a kevésbé tehetősekkel

– persze csak jó pénzért, ami miatt a lengyel orgazdák, csempészek és feketézők kedvenc üzleti partnere lett. Najmro az ebül szerzett pénzét aztán puccos hotelek bárjaiban verte el, ahol mindig drága öltönyökben ropta a táncparketten. A film tanúsága szerint

annyira menő bulipartnernek számított az éjszakában, hogy a barátai és ismerősei még akkor sem nyomták fel őt a zsaruknál, amikor már több millió(!) zlotyis vérdíj volt kitűzve a fejre.

A fentiek mellett ráadásul amiatt is kedvelték őt az emberek, mert Harry Houdinit megszégyenítő, boszorkányos cselekkel, valamint hollywoodi akcióhősöket megszégyenítő ügyességgel szökött meg számos alkalommal a rendőrségi őrszobákból és a börtönből (amelyekről természetesen rendszeresen hírt adott a lengyel média). Sőt, egyszer még a saját bírósági tárgyalásáról is meglépett: teátrálisan elköszönt a bírótól és a tekintetes egybegyűltektől, majd kivetette magát a terem ablakán (ezt a burleszkbe illő jelenetet egyébként a film is felidézi).

Najmro ámokfutása tehát nemhogy szálka, de egyenesen gerenda volt a szocialista vezetés szemében, az örök tüske a köröm alatt, a bot a küllők között, aki lejáratja az állami erőszakszervezeteket és bohócot csinál igazságszolgáltatás minden szintjéből. Ahogyan az a filmben is elhangzik egy felpaprikázott rendőrtiszt szájából:

Najmro csak egy pattanás a szocialista társadalom s*ggén, amit most azonnal ki kell nyomni!

Bár a film Lengyelországában játszódik, és (kisebb-nagyobb dramaturgiai csúsztatásokkal) 1988 és 1995 között mutatja be főhősünk nem éppen szürke és unalmas életét, egészen biztos, hogy minden olyan magyar Netflix-előfizető fülig érő vigyorral nézi végig, aki hozzám hasonlóan  a 80-as évek végén és a 90-es évek elején volt gyerek. A menekülés királyának ugyanis minden képkockájáról süt, hogy a „béketábor” országaiban egyformán csórók voltunk, de ugyanúgy a hanyatló Nyugat slágertermékei után vágyakoztunk, miközben azok bénácska kelet-európai koppintásaival voltunk körbevéve. A sokemeletes panelházak, nappali egész falát beborító tapétaposzterek, a színes szalagfüggönyök, a körbelambériázott, nyomasztó irodabelsők, a pepitára csempézett padlójú iskolák, a No, megállj csak!-kvarcjátékok, a 12-féle dallamot zenélő, kamu Casio kvarcórák, a lehetetlenül kék cefréshordók és iskolaköpenyek, vagy épp a tömött focistabajszok láttán lépten-nyomon az az érzése támad az embernek, hogy ez a történet simán játszódhatna akár a rendszerváltáskori Magyarországon is.

Nekünk, magyaroknak ráadásul az is megkönnyíti a látottak befogadását, hogy a mi szegényes járműparkunk is szinte ugyanaz volt anno, mit a lengyeleké. Hőseink folyton fehér Nysa furgonok, sárga Kispolszkik, bilikék Trabantok, tűzpiros MZ motorok és bogárhátú Wolksvagenek mellett rohannak el, a zsaruk pedig a jó öreg kocka Ladák helyi hasonmásaival, Polski Fiat 125-ösökkel „repesztenek” utánuk, és tesznek úgy, mintha Starsky és Hutch vagy Michael Knight csúcsverdáiban ülnének. Márpedig ez a sajátos kelet-európai, bizarr Amerika-majmolás nagyon-nagyon vicces (nem véletlenül volt visszatérő poén már az Ötvös Csöpi-filmekben is Lada-rendőrautókkal kergetni a nyugati kocsikat!), főleg, hogy a nyaktörő autós üldözéseket úgy vágták hol tempósan feszesre, hol Mátrixosan belassítottra, mintha a Halálos iramban legújabb epizódját néznénk!

Dawid Ogrodnik egész egyszerűen zseniális Najmro szerepében: mintha mindig is arra lett volna predesztinálva, hogy ennek a szimpatikus lengyel csirkefogónak a luxusöltönyébe bújjon. A rendező-forgatókönyvíró Mateusz Rakowicz pedig bizonyára legalább akkora Guy Richie-rajongó mint amekkora retróőrült, mert pont olyan videóklippes virtuózitással rakta össze ezt a filmet, mintha a Blöff 2-t forgatta volna le – pár tekercsnyi 30 év után előkerült, túlcsordult színű, tönkrement Kodak filmre! Mindezek mellé igazi telitalálat az is, hogy A menekülés királya jeleneteit folyamatosan végigkísérik a '80-as évek legnagyobb lengyel popslágerei. Ezek közül ugyan mi, magyarok valószínűleg egyetlen dalt sem ismerünk, de

elég csak a film hivatalos előzeteseit megnézni, máris a lábunkban lesz a bugi, és azonnal egy Polskiba akarjuk vágni magunkat, hogy elhajtsunk a legközelebbi retróbuliba!   

Ítélet: 8/10

Kiknek ajánljuk? A Besúgó tévésorozat és A Viszkis rajongóinak, valamint a '80-as és a '90-es évek szerelmeseinek mindenképpen! De az is bátran tegyen vele egy próbát, aki szereti, ha egy filmet maga a nagybetűs élet ír, és egy ügyes kezű dramaturg kicsit még turbóz is rajta utólag.