A hétvégén ért véget a Netflix német sorozata, egy páratlan csúcsteljesítmény, egészen különleges élmény. Még mindig lúdbőrözünk.
Sárga kabát, rejtélyes kisváros, nyolcvanas évek: a Dark előzetese ezekkel tette kíváncsivá az embereket. Ügyes kedvcsináló, hiszen az éppen aktuális hájpokat használta fel (Stranger Things, Az), a Twin Peaksnek pedig stabil rajongótábora van, azzal mindig be lehet rántani egy réteget. 2017 decemberében aztán kiderült, hogy egészen másról van szó: mindez csak porhintés, hiszen nem holmi utánérzést, a divathullámokat meglovagoló, könnyű sikerre számító sorozatot kaptunk, hanem valami egészen mást. Olyat, amilyet még soha nem láttunk. És ez csak az első évad volt, hiszen a második nyomta bele a fejünket igazán a mélyvízbe, a Dark világa pedig összetéveszthetetlenül egyedivé vált, egy hatalmas és kuszának tűnő, ám precízen kidolgozott rejtvénnyé. A harmadik pedig...
Így kell tökéletes sorozatot csinálni.
Így kell olyan sorozatot csinálni, ami röpke két és fél évnyi pályafutása alatt bekerült a legnagyobbak közé, és ott is marad, míg világ a világ.
A titkok berántják az embert, hiszen tudni akarjuk a választ, és Baran bo Odar és Jantje Friese, a Dark alkotói okosan és precízen alkották meg a sorozat mitológiáját, jó ízléssel és rokonszenves ütemben adtak válaszokat, no és persze újabb rejtélyeket, de végül, ha (talán) nem is mindenre, megkaptuk a megfejtést. A németek bebizonyították, hogy lehet kiváló, rejtélyekkel operáló történetet mesélni, feledjük hát el a kezdetben hasonló élményt okozó Lost humbugjait.
Véget ért a Dark. És tökéletes lett a befejezés.
Ember legyen a talpán, aki mindent megértett, többször nézős, hiszen a következő évadok előtt az előzményt le kellett darálni, hogy követni tudjuk az eseményeket, és az újranézés(ek) során rengeteg újdonságra figyelhettünk fel. Tartogat még felfedezést, ráeszmélést a sorozat a sokadik újranézés után is, sőt, egészen bizonyos, hogy sok helyütt egészen más kontextusban fogjuk látni, mint bármikor azelőtt.
Spoiler nélkül szinte lehetetlen írni a sorozatról. Aki nem látta, kezdje el rögvest, ha nem rántja be rögtön, tartson ki a harmadik részig, mert onnantól nem enged. Élvezze a felfedezés örömét, a sok felszisszenős pillanatot, amikor valami olyan derül ki, amitől feláll az összes szőrszála és futkározik a hideg a hátán, netán felkiált, hogy "asztapaszta", persze más szavakkal.
Irány a Netflix, kezdődjön a dara! És még valami: ha magyar szinkronnal néznéd, ne tedd. Se angollal, magyar felirattal. A Dark német, és ez egy egészen sajátos ízt ad a sorozatnak, hozzátartozik a hangulatához.
Innentől spoileresen folytatom!
A második évadban még rafináltabbá váltak a rokoni kapcsolatok, a korábbi három idősík ötre bővült, felbukkant Adam és az idővonalat manipuláló Sic Mundus. Elérkeztünk az apokalipszis pillanatáig, és az évadzáró utolsó jelentében jött a sokk: nem csak egy világ létezik.
A harmadik évad természetesen ennek fényében szövi tovább a történetet, a mindent átfogó, mindenki cselekedeteit, sorsát befolyásoló erők a korábbiaknál hatalmasabb kulisszák között kavarják a szószt. És szinte tízpercenként érkeznek a csavarok, csak kapkodjuk a fejünket. Ugyanakkor annyi mindennel bővül a sorozat mitológiája, hogy olykor nehéz feldolgozni a temérdek információt. Bizony, újra kell nézni egyben az egészet, hogy minden a helyére kerüljön. És az is biztos, hogy a sorozat alkotói korábban már többször is átvertek minket, mert nem azt láttuk, amit hinni véltünk.
A második évadban olykor azt lehetett érezni, hogy a titok miatt feláldozták a karaktereket, és jóval kevesebbet foglalkoztak velük, mint korábban. A szereplőket jószerével sakkbábuként mozgatták, az időutazók begyalogoltak a jelenetbe, elmondták, amit kell, aztán időutaztak tovább, hogy egy másik jelenetbe rontsanak be, koszosan, ormótlan hátizsákkal. Szerencsére a harmadik évad ügyesen lavírozik a karakterábrázolás és a rejtvényfejtés között, nem lehet egy rossz szavunk sem.
