Iszonyú stresszes tinédzsernek lenni, nem elég, hogy a szüleid a pályaválasztással nyomasztanak, az iskolában hülyeségekkel tömik a fejed, és a hormonok is tombolnak benned, de 16 évesen még azt is el kell döntened, hogy melyik kasztba tartozz életed végéig, és ez még a jobbik eset, mert lehet, hogy egy túlélőviadalban is részt kell venned, esetleg egy halálos labirintus közepén találod magad. Utóbbiak mind a kétezres években popkulturális járványként terjedő disztópikus Young Adult-regények alaphelyzetei, de amíg A beavatottnak, Az útvesztőnek és Az éhezők viadalának elkészült a filmadaptációja, a Scott Westerfeld-féle Csúfok rajongóinak közel 20 évet kellett várniuk ugyanerre.

Nincs kizárva, hogy Westerfeld 2005-ben a disztópikus sci-fi műfajának korszakos mesterművét alkotta meg, de ha így is van, a Netflix verziója ezt ügyesen eltitkolja. McG filmje abból a szempontból teljesen autentikus, hogy a forgatókönyv is olyan, mintha a célközönség egyik tagja írta volna – egy olyan kiskamasz, aki eddig kizárólag csak YA-filmeket látott, a világ- és karakterépítés rejtelmeit pedig a 90-es évek zs-kategóriás sorozataiból leste el. Mentségére legyen mondva:

a Csúfok alapötlete már írott formában is oltári nagy baromságnak hangzik.

Egy olyan jövőben járunk, ahol 16 éves korukig minden ember „csúf”-nak számít, de miután a születésnapjukon átesnek egy szépészeti műtéten, csatlakozhatnak a Szépek utópiájához. Az elmélet szerint, ha mindenki tökéletes, akkor mindenki boldog, és megvalósul a társadalmi egyenlőség és béke. A háttérsztori alapján minderre azért van szükség, mert a „világ az összes természeti erőforrás kimerülése után káoszba süllyedt”, csakhogy ezt bemondásra, a főhős, Tally bevezető narrációja alapján kellene elhinnünk. A 16. születésnapját epedve váró lány a társaival együtt egy olyan városrészben él, ahol saját lakása van, iskolába járhat, és minden fizikai szükségletét ki tudja elégíteni, vagyis nem derül ki, mi elől akar olyan kétségbeesetten elmenekülni a Szépek társadalmába. Azt se mutatja be a film, pontosan mitől is lenne „káoszba süllyedt” disztópia ez a világ, mert amikor Tally kimerészkedik a városból, és megtalálja a Füst nevű ellenutópiában élő lázadókat, semmi nem utal arra, hogy kimerültek volna a természeti erőforrások.

Az abszurd alaphelyzetet hitelesíthetné, ha Tally esetleg egy nyomortanyán tengődne, és a nélkülözés a külsejére is rányomná a bélyegét, de a főhősnőt a csúfnak semmiképp sem nevezhető Joey King alakítja, és a sorstársai közt sincs senki, aki ne felelne meg a hollywoodi szépségideálnak. Metaforaként persze érthető az üzenet: a „Csúfok” valójában szépek, csak a társadalmi elvárások miatt hiszik azt, hogy meg kell felelniük a mesterségesen generált szépségideálnak, a műtéten átesett „Szépek” pedig elveszítik az egyéniségüket, és üresfejű konzumzombikká válnak, akiket az érdekel csak, hogy minél tökéletesebb képet sugározzanak magukról – nem véletlen, hogy

az egész világuk úgy néz ki, mintha áthúzták volna egy Instagram-filteren.

A Csúfok ez alapján még akár aktuális és fontos film is lehetne, ha McG és társai legalább minimális erőfeszítést tesznek arra, hogy becsomagolják valahogy ezt az üzenetet, illetve, ha reálisabban mérik fel a lehetőségeiket. Nyilvánvaló, hogy nem állt a rendelkezésükre akkora költségvetés, amelyből megvalósítható lett volna egy nagyszabású, akcióban és látványban gazdag sci-fi, mégis megpróbálták CGI-jal befoltozni a büdzsén tátongó lyukakat. A végeredmény egy olyan förtelmesen kinéző, a 20 évvel ezelőtti videójátékok grafikáit idéző műanyag látványvilág, amihez képest A Hangya és a Darázs: Kvantumánia alkotói Oscar-díjas vizionáriusoknak minősülnek. Még szerencse, hogy a cselekmény, a karakterek és a párbeszédek sincsenek ennél jobban kidolgozva, a Csúfok esetében így a tartalom és a forma tökéletes, már-már művészi szintű egységet alkot.

Megmosolyogtatóan naiv dolog lenne persze 2024-ben azon fennakadni, hogy egy toplistavezető Netflix-produkció a béka segge alól súrolja csak a lécet – pláne, hogy a rendező, McG már akkor ócska Netflix-filmeket készített, amikor még nem is létezett a Netflix –, és 10 esetből 9-szer jogosan is verhetjük a fejünket a falba, hogy megint bedőltünk a marketingnek, a Csúfok estében azonban más a helyzet. Míg a legtöbb, gagyi-kategóriában induló Netflix-film szimplán csak érdektelen, agyzsibbasztóan középszerű vagy végtelenül fárasztó (lásd Zack Snyder Rebel Moonját), a Csúfoknak sikerül megugrania ez a szintet,

be tud lépni az "annyira szar, hogy már jó"-filmek klubjába,

vagyis fergeteges szórakozás minden mozgóképes katasztrófaturista számára.