Hänsel és Gretel, vagyis ahogy mi ismerjük, Jancsi és Juliska története az egyik legismertebb Grimm-mese. Az erdőben bóklászó, és a hazatalálás érdekében kavicsokat meg kenyérdarabokat elszóró testvérpár, no meg a mézeskalács házikóban lakó gonosz boszorkány ma már az egyetemes popkultúra része – aligha akad olyan ember, aki gyerekkorában ne halott volna róluk. Jancsi és Juliska történetét feldolgozták már számos színdarabban és filmben, a klasszikus, könyvben elmesélt verzióknak pedig olyannyira se szeri, se száma, hogy maguk a Grimm testvérek is számos alkalommal átírták a gyűjteményükben az eredeti mesét amiatt, hogy a félelmetes elemek ritkításával jobban megfeleljenek vele a keresztényi tanításoknak.

Bár Jakob Grimm és Wilhelm Grimm az 1812-ben kiadott Gyermek-és családi mesék című kötetükben hesseni népmeseként említik Hänsel és Gretel történetét, az valójában jóval régebbi gyökerű. Már a középkorban is feljegyeztek hasonló történetet, sőt, egyes kutatók odáig is elmerészkednek, hogy az útvesztőszerű, bűvös erdőben elszórt kavicsoknak és kenyérmorzsáknak nem más volt az előképe, mint Ariadné fonala és a Minótaurosz labirintusa a görög mitológiából. Bár maguk a Grimm testvérek is sokat változtattak a mesén, annak legismertebb változatában Hänsel és Gretel egy szegény favágó gyermekei, akiket az anyjuk el akar veszejteni, ezért bezavarja őket az erdőbe, hogy ott megegyék őket a vadállatok. Mivel a gyerekek kihallgatták a szüleik tervét, először még hazatalálnak az útközben elszórt kavicsokat követve, ám a második útjukon az útjelzőnek szétszórt morzsákat már megeszik a madarak, így eltévednek a fák között. Ekkor lelnek rá egy mézeskalács házikóra, ahol egy kedves, idős nénike vendégül látja őket mindenféle földi jóval.

Kiderül azonban, hogy az asszony egy gonosz boszorkány, aki Hänselt ketrecbe zárja, hogy jól felhizlalhassa, aztán megsüthesse és megehesse (a kisfiú ezt azzal tudja ideig-óráig elodázni, hogy sosem az ujját dugja ki a rácsok közt, hanem egy csirkecsontot, így a vaksi banya soványnak hiszi), Gretelt pedig befogja házicselédnek. A lánynak kell többek között begyújtania azt a kemencét is, amelyben a boszorkány meg akarja sütni Hänselt. Gretel azonban úgy tesz, mintha nem tudná, hogyan kell tüzet csiholni egy efféle alkalmatosságban, ezért amikor a zsörtölődő banya maga akarja ezt megmutatni neki, Grelel belöki őt a tűzbe, és rácsapja az ajtót. A testvérek elmenekülnek, de előtte még megtömik a zsebeiket a boszorkány drágaköveivel és kincseivel, majd miután épségben hazatérnek az apjukhoz, elzavarják az anyjukat, és boldogan élnek együtt, immáron gazdag emberként, amíg meg nem halnak.

Bár a későbbi, családbarát változatokban a gyerekek anyjából gonosz mostohaanya lett, és egy kacsa is segített nekik a folyón való átkeléskor (a hátukra vette őket), a mézeskalács házikó és a boszorkány megölése lényegében mindvégig változatlan elem maradt. Az irodalmárok és néprajzkutatók szerint a mese egy klasszikus felnőtté válási történet, amely a gyerekek számára is érthetően magyarázza el, hogy a jó mindig győz a gonosz ellenében, valamint azt, hogy nem szabad megbízni az idegenekben, és nem jó függeni annyira másvalakiktől, hogy aztán vakon engedelmeskedjünk nekik. Emellett bemutatja azt is, hogy a civilizált, modern kor (értsd: az 1800-as évek) mennyivel másabb, mint a „sötét középkor”, amikor a születésszabályozás még kimerült annyiban, hogy a nem kívánt gyermekeket az erdőben hagyták. Ugyanakkor ma már talán joggal kritizálható ez a Grimm mese is amiatt, hogy a női nem rovására eszményíti a patriarchális társadalmat. Hiszen a történet gonosztevői, az anya (aki a későbbi verzióban már „csak” mostoha) és a banya mindketten nők, Gretel pedig hiába Sarah Connort és Ellen Ripleyt megszégyenítően erős női főszereplő, aki Hänselért az életét is kockára teszi, végül mégis az apjuk lesz az abszolút győztes, akinek a kisujját sem kell mozdítania a mesés gazdagságért...

A fenti mesei elemeket sokan sokféleképp feldolgozták már az elmúlt évtizedekben. Számos némafilmes és Technicolor-változat maradt fenn az utókornak, a Chuck Norris- és Van Damme-akciófilmekre szakosodott Golan-Globus producerpáros meglepően jó, 1987-es adaptációjában pedig az Oscar-díjas Cloris Leachman alakította a csúf banyát. 2013-ban Jeremy Renner és Gemma Arterton bújtak a felnőtt Jancsi és Juliska bőrébe a Hansel & Gretel: Witch Hunters című filmben (itthon Boszorkányvadászok címmel futott a mozikban), amely egy olyan akcióorientált folytatás volt, ahol a testvérpár a gyerekkori traumák hatására felcsapott hivatásos boszorkányvadásznak, és a vámpírok ellen harcoló Van Helsinghez hasonlóan ők is tűzzel-vassal kezdték el irtani az erdei kunyhóikban gubbasztó vasorrú bábákat.

Ebbe a sorba állt be tavaly a fiatal amerikai horrorfilmes, Oz Perkins, akinek az apja nem más, mint Anthony Perkins, aki Norman Batest alakította a kultikus Psychóban és a folytatásaiban. Az ifjabbik Perkins már 12 évesen örökre eljegyezte magát a borzongatás műfajával, színészként ugyanis az első szerepe pont a Psycho 2-ben volt – természetesen a fiatal Norman Batest alakította. Számos további tévés és filmes mellékszerep (Halálos hétvége, Alias, Doktor Szöszi, Star Trek) után forgatókönyvírásba és rendezésbe fogott. 2016-ban a Netflixnek forgatott le egy félelmetes kísértethistóriát I Am the Pretty Thing That Lives in the House címmel (tavaly mi is válogattuk itt a Port.hun a legjobb Halloween-napi hororrfilmek közé), tavaly pedig az Orion Picturesnek legyártott Gretel & Hansellel folytatta a nézők ijesztgetését, ami március 5-től Juliska és Jancsi címmel tekinthető meg a Netflix kínálatában.

A névcsere természetesen nem véletlen, okkal lett a Jancsi és Juliskából Juliska és Jancsi! Oz Perkins úgy nyúlt vissza a klasszikus Grimm meséhez, és csavart rajta itt-ott, hogy közben maximálisan tiszteletben tartotta az eredeti történetet. Mivel Gretel már Grimméknél is hangsúlyosabb szereplővé vált azáltal, hogy végül ő ölte meg a banyát és mentette meg Hanselt, Perkins és a forgatókönyvíró, Rob Hayes az ő alakja köré építette fel az egész filmet. Gretel (Sophia Lillis) ebben a verzióban már egyáltalán nem kislány, hanem egy 16 éves, koravén kamasz, akinek meghalt az apja, az anyja pedig ön- és közveszélyes őrültté vált, és egy józanabb pillanatában el is küldi a gyerekeket otthonról, nehogy valami bajuk essen. Gretel kaphatna ugyan cselédként munkát egy gazdag földbirtokosnál, ám amikor a vén kéjenc egyértelműen arra kezd utalgatni, hogy a ház körüli teendők mellett a hálószobában is kötelezettségei lennének, Gretel inkább a bujdosást és a nélkülözést választja. Karon ragadja a kisöccsét (Samuel Leakey), és nekivágnak a baljós hangulatú, veszedelmes erdőnek.

Abban bízva, hogy majdcsak találnak valami élelmet és szállást, először egy vadásznál húzzák meg magukat (aki mintha csak egy másik híres Grimm mese, a Piroska és a farkas dark fantasy verziójából lépett volna elő!), valamiért azonban Gretelt delejesen vonzza az erdőnek azon szeglete, ahol egy vénasszony éldegél egyes-egyedül egy kunyhóban. Az idős hölgy (Alice Krige zseniális alakításában) terített asztallal és puha ággyal várja őket, így a korgó gyomrú, holtfáradt Hanselt azonnal el is bájolja, Gretelt azonban nem hagyja nyugodni a sok furcsaság... Honnan van a banyának friss teje, mikor se tehene, se kecskéje? Mikor süti meg azt a rengeteg ételt, amivel minden nap roskadásig pakolja az ebédlőasztalt? Honnan ért ilyen jól az öreglány a főzetekhez? Miféle fura álmokat lát, és ki a csuda az a kacagó kislány, aki megmutatja neki a ház rejtekajtóit és titkos szint szobáit, majd eltűnik, mintha ott sem lett volna?

Gretel tehát kedveli is meg nem is a boszorkányt, aki még csak nem is különösebben csinál titkot abból, honnan nyeri a hatalmát. Sőt, azt is megpendíti, hogy Gretel nyugodtan maradhat, ameddig csak akar, örökre elfelejtve ezzel a korábbi életük nélkülözéseit és megaláztatásait – no persze ennek a bőségnek meglesz a maga ára. A Juliska és Jancsi tehát nemcsak hogy pompás eredetsztorit kanyarít a jól ismert mézeskalácsház embervő boszorkányának, de az erdei kunyhóba való megérkezés után a történet fokozatosan átalakul egy fullasztóan félelmetes, művészfilmes igényességgel kivitelezett, háromszemélyes kamaradrámává. Ahol Hansel lényegében csak egy ide-oda rángatott, kedves kis kolonc a két hihetetlenül erős nő fizikai és szellemi síkon vívott párbajában.

Oz Perkins és Rob Hayes félelmetesen jól kavarta össze a boszorkányüstjében az eredeti Jancsi és Juliska mesét a Star Wars-filmek Sith lovagjainak mester-tanítvány viszonyával. Amiatt pedig külön megemelem előttük a varázslósüvegemet, hogy a természetfeletti erők harcának kellős közepén őrlődő, önmagát kereső tinilány szerepét ezúttal is annak a Sophia Lillisnek adták, aki az Az 1-2 és az Ez így nem oké sorozat után már kisujjból kirázza az ilyen karaktereket. Ráadásul a film mind a kép világát, mind a zenéjét tekintve különleges csemege – a végefőcím után az ember fia és lánya legszívesebben elvonulna valami írországi erdőségbe, hogy ott egy bűvös szépségű rengeteg mélyén felépített, takaros kis házikóban nézze tovább a Netflix kínálatában az efféle gyöngyszemeket.

Ítélet: 8/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik szeretik a Grimm-meséket és a horrorfilmeket, különösen akkor, ha a ezt a két témát valaki ügyesen egybegyúrja. De az is tehet vele bátran egy próbát, aki a kamaradrámák, a boszorkányhistóriák vagy Stephen King és Sophia Lillis lelkes rajongója!