A második évadához ért a Netflixen a Vikingek: Valhalla, hőseink pedig ismeretlen területekre jutnak el, ami jó hír, és új energiát adhat majd a folytatáshoz - most viszont hamar elfogy a szusz - amit őszintén sajnálunk.
Annak idején, még 2013-ban talán még a History Channelnél is meglepődtek a saját gyártású sorozatuk, a Vikingek elképesztő sikerén. A végül öt évadot megélt széria minden történelemrajongó álma volt, hiszen valós, de nagyon jól feltuningolt karakterekkel dolgozott, rendkívül látványosra sikerült, rengeteg vért ontottak benne, és hihetetlenül jó lett a szereposztása. Travis Fimmel zseniális volt Ragnar Lothbrokként, Katheryn Winnick a harcos királynő Lagerthaként, Gustaf Skarsgård pedig a közönségkedvenc, kiszámíthatatlan Flokiként. Nem véletlen akartak még egy bőrt lehúzni erről a témáról, és ha nem is folytatásként, hanem továbbgondolásként megszületett a Netflixen futó, most második évadához érő Vikingek: Valhalla – szintén legendás viking hősökkel, de sajnos kevésbé legendás előadásban. Pedig az irány nem volt rossz – mert a második évadban keletre (is) megyünk.
Ott búcsúztunk el hőseinktől, hogy a vikingek beveszik Londont, és Canute király (Bradley Freegard) Anglia és egész Skandinávia ura lesz, így a norvég trónra áhítozó, egymással ellenséges testvérek közül Olaf Haraldsson (Jóhannes Haukur Jóhannesson) Canute alárendeltje lesz, Harald Sigurdsson (Leo Suter) viszont száműzetésbe kényszerül új barátjával, a grönlandi Leif Erikssonnal (Sam Corlett). Először Novgorodban kötnek ki Bölcs Jaroszláv udvarában, majd prémeket vásárolnak, és egy kis csapatot toboroznak, és a befagyott Dnyeperen Bizánc felé indulnak, hogy a haszonból Harald hadsereget fogadjon, csakhogy a területet, amelyen át kell haladniuk, a vérszomjas besenyők foglalták el. Eközben Leif húga, Freydis (Frida Gustavsson) a régi hitet őrző pogányok utolsó mentsvárába, Jomsborgba kerül, de itt nem minden az, aminek látszik.
A 8 epizód során rengeteg minden történik. Leif és Harald útitársai is kapnak némi játékidőt, miközben Londonban visszatér Godwin earl tanácsadó (David Oakes) – egy már-már shakespeare-i figura, -, aki Canute király hitvesével, Normandiai Emmával (Laura Berlin) vív valamiféle szellemi párbajt. Megjelennek a sokat emlegetett besenyők, felbukkannak a vad varégok, Olaf Haraldsson pedig a pogányok nyomába ered – és még sincs az embernek az az érzése, hogy ELÉG az, ami történik. Az angol szál úgy, ahogy van, kihagyható lett volna, ahogy Freydis története is kicsit bő lére van eresztve, míg ami Haralddal és Leiffel megesik, nagyon el van aprózva. Pedig ami velük történik, jó irányba mutat, és van rá esély, hogy az egyébként már leforgatott harmadik évadban jobban ki is fejtik azt.
Merthogy az Anglia és Nyugat-Európa más tájai elleni portyákról már sok újat nem lehet elmesélni, a vikingek kelet felé való terjeszkedéséről, a Kijevi Ruszban és Bizáncban betöltött szerepükről viszont jóval kevesebbet tudunk. Ha nem aprózzák el újra – mert a Dnyeperen megtett, mérsékelten látványos utat több szerelmi szál és egyéb is újra és újra megszakította – akkor ez érdekesebb lehet annál, mint ami most volt, és talán, de tényleg csak talán, a főhősökkel is többet lehetne kezdeni. Merthogy, és ez minden forgatókönyv és történet alapelve -, ők nem fejlődnek. Egyedül a kölyökképű Leif az, aki változik, ahogy egyre jobban kinyílik számára a világ, Harald marad a magabiztosságtól duzzadó kalandor, Freydis pedig nem sokkal több, mint az Erős Nő prototípusa. A jóval látványosabb első évadra ez még elég volt, itt most már kicsit kevés, de az igazi gond, hogy az eredeti Vikingek sorozat olyan magasra tette a mércét, hogy azt nem hogy megugrani, de megközelíteni is nehéz.
Értékelés: 6/10
