Mikor ijedtünk meg legutoljára egy vámpírtól? Az örökéletű vérszopók Tod Browning Drakulája óta annyira szerves részeivé váltak az emberiség kollektív képzeletének, hogy már szinte lehetetlen replikálni azt a sokkoló hatást, amit a harmincas évek közönségéből váltottak ki. Ha azt mondjuk, „vámpír”, már a gyerekek is automatikusan egy kastélyban élő, teátrális jelmezű, hegyes szemfogú gonoszra asszociálnak anélkül, hogy különösebben felkavarná őket a kép. Egész egyszerűen túl sokat láttunk belőlük: különösen nagy fába vágja a fejszéjét az az alkotó, aki irónia és a popkulturális teher nélkül, tényleg félelmetesen akar vámpírt ábrázolni (1992-es, kriminálisan alulértékelt Drakula-feldolgozásával ez Francis Ford Coppolának sikerült, és reméljük, jó lesz Robert Eggers Nosferatuja is).

2014-ben Taika Waititi és Jemaine Clement viszont inkább azzal a gondolattal játszott el: 

mi lenne, ha a vámpírok nemcsak metaforikusan, de a szó szoros értelmében is hétköznapjaink részévé válnának? Mi lenne, ha nem sötét, koszos erdélyi kastélyok magányos lakóiként képzelnénk el őket, hanem a saját szomszédainkként, akik néha túl hangosak, akikkel össze lehet futni a boltban, akiket át lehet hívni grillezni, ha jó az idő (ám nem süt a nap)? 

Ebből az ötletből született meg először a Hétköznapi vámpírok című mozifilm, majd annak sorozatverziója, amelyben néhány Staten Island-i vámpír kaotikus, kicsinyes, vérszívással és lakótársi veszekedésekkel teli mindennapjaiba tekinthetünk bele áldokumentumfilm formátumban. 

A 2019-ben indult széria utolsó évada a hetekben jelenik meg, tehát mostanában lehetett megnyugodni afelől, hogy magas színvonalát egészen a végéig tartani tudja, összességében pedig – valljuk be, szívünkre tett, véres karót markoló kézzel – még az eredeti filmnél is jobb.

Akik Londonban a magyarok, azok Staten Islanden a vámpírok

A Hétköznapi vámpírok egy nyomokban az Office-ra emlékeztető, de annál sokkal betegebb humorú, és koncentráltabban összerakott sorozat. A szereplőgárdában főként nálunk kevésbé ismert brit komikusok brillíroznak a vámpírokból álló lakóközösség tagjaiként, akik nehezen találják a helyüket régimódi, régi világbéli, teátrális vámpírszokásaikkal a sokkal másabb sebességen pörgő amerikai külvárosban.

Matt Berry (Fallout) egy arisztokrata, szexmániás vérszopót játszik, Natasia Demetriou szerepe a csapat határozott, gyakran határozottan hülye csábítója (és talán az egyetlen roma karakter, akinek mostanában képernyőidő jut a tengerentúlon), a leginkább improvizációs műsoraiból ismerhető Kayvan Novak pedig a legöregebb, legnaivabb vámpírt formálja meg, aki az évszázadok során félelmetes közel-keleti hadúrból egy gigantikus papuccsá vált. Velük él még Guillermo (Harvey Guillén), az emberi inas (familiáris), illetve Colin Robinson (Mark Proksch), akinek kilétét a sorozatot nem ismerők miatt itt nem is lőnénk le.

Hogyan húzzuk ki egy alig másfél órás, gyakorlatilag egy poénos film eredeti ötletét hat évadra úgy, hogy ne fulladjon erőlködésbe – vagy még rosszabb – unalomba a dolog? A sorozat humora csak részben épül arra, hogy a vámpírok nem értik a modern szokásokat, jelenségeket vagy problémákat – az írók tudják, hogy a történet ellaposodna és önismétlővé válna, ha csak az autókon, a tévéken, a modern ünnepeken és egyebeken értetlenkedő szuperboomereket látnánk. 

Beúszik némi karakterdráma/komédia is, ami egyszerre építi a karaktereket, és egyszerre neveti ki őket,

illetve a főszereplőknek gyakran gyűlik meg a baja más természetfeletti lényekkel. Abban, hogy az összesen 61 részes sorozat végül nem túl hosszúnak, hanem túl rövidnek tűnik, óriási szerepe van az epizódszínészeknek is: beugrik többek között Mark Hamill (Luke a Star Warsból), Doug Jones (a faun A faun labirintusából), Haley Joel Osment (a gyerek a Hatodik érzékből), Steve Coogan, Tilda Swinton, Danny Trejo is egy-egy részre, illetve a Saturday Night Live több volt szereplőjét is észrevehetjük itt-ott.

Egyszerre sírva röhögős sitcom, egyszerre presztízstévé

Ami viszont igazán különlegessé teszi a Hétköznapi vámpírokat, hogy az egyes évadokat legalább ugyanannyira írták presztízstévés, mint sitcomos igénnyel, így azok vígjátékhoz képest viszonylag rövidek, alig tízrészesek, a karaktereknek pedig gyakran egész évados kihívásokkal is meg kell küzdeniük az aktuális heti őrület mellett. Ez pedig teret ad arra is, hogy a szereplők fejlődjenek, a kapcsolataik megváltozzanak, illetve hogy érzelmesebb, filozofikusabb témákat is érinthessen a sorozat.

Megesik, hogy míg egy karakter egy nightclub beindításán ügyködik egy egész évadon keresztül, addig egy másik haldokló jóbarátja elbúcsúztatására készül lélekben, vagy olyan önáltatásaival konfrontálódik, amelyek gyakorlatilag az egész életét meghatározták. A komolyabb érzelmekre és az egyes karakterek drasztikusabb lépéseire azonban inkább az utolsó évadok során számítsunk: ezeket a szálakat nem erőlteti a sorozat. 

Inkább az az érzésünk, hogy a komédia természetes, magától értetődő módon fordul drámába pont akkor, amikor a cselekményben tér, a karakterben pedig motiváció is akad erre.

Végül könnyed módszerekkel éri el azt a sorozat, ami a legkomolyabb drámák számára is tud erőlködős nehézség lenni: esendő, átélhető emberekként látunk több száz éves sorozatgyilkosokat, akik ráadásul beképzeltek, önzőek és félelmetesen rossz lakótársak is. Hiszen saját, vérben tocsogás által deformált morális referenciarendszerükben ők is csak átlagos, emberi pojácák, akik nagyon szeretnék, hogy minden flottul menjen a saját életükben, lakásukban. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy ha ez pont nincs így, az nagy eséllyel lakótársaink hibája, semmiképp sem a miénk.

Már csak hetek kérdése, és talán örökre búcsút kell intenünk a természetfelettit az évadok során egyre természetesebben bemutató szereplőgárdának, illetve a Staten Island-i kúriának, amely hat évad alatt nagyjából minden bizarr horrort látott, ami egy házba befér. Öröm az ürömben, hogy ezentúl bármikor végig lehet binge-elni komfortsorozatként a Hétköznapi vámpírokat – azzal a felemelő tudattal, hogy nemcsak egy sokadik sitcomot, hanem az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb, legstabilabban vicces és értékes sorozatát nézzük.