A streamingóriás saját gyártású sorozata, a Ripley nemcsak önmagában egyedi és remek, de a Netflix régi nívóját idézi.
Nincs túl jó csengése mostanság annak, ha azt mondjuk valamire: szokásos Netflix-színvonal. Ez nem valami különlegeset jelent, hanem kb. a tévéfilmek még közepes, épp nézhető, de semmiképp sem jelentős minőségét. Az meg aztán végképp nem hangzik valami jól, ha a Netflix egy korábbi filmből készít saját verziót, emlékezzünk a botrányosan rossz és szégyenletes Különben dühbe jövünk-remake-re 2022-ből. Egyszóval
durván zuhanni kezdett a első számú streamfelület saját gyártású tartalmainak a színvonala, amit minden bizonnyal megelégeltek, ugyanis ebben az évben már a második olyan sorozattal jöttek ki, amire érdemes odafigyelni.
Nemrég mutatták be A 3-test-problémát, most pedig a Ripley került fel a platformra, és teljesen olyan, mintha öt évet visszarepültünk volna az időben, amikor például Martin Scorsese új filmje, Az ír a Netflixen debütált.
A Ripley valójában egyszerre remake és adaptáció, hiszen az 1999-es A tehetséges Mr. Ripley című film sorozatverziója készült el most, 25 évvel később, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Anthony Minghella rendezése (és forgatókönyve) Patricia Highsmith azonos című regényén alapult, így a 2024-es sorozat is ennek a feldolgozása. A nyolc, egy és háromnegyedóra közt mozgó epizód forgatókönyvét és rendezését ezúttal is egyetlen személy végezte, mégpedig az a Steven Zaillian, aki annak idején megkapta a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjat a Schindler listájáért. Ez azért elég erős beugró, hogy abban bízzunk, a Ripley sem fog csalódást okozni. A másik, hogy a címszereplőt ezúttal Andrew Scott alakítja, aki már többször is nagyot ment kis képernyőn: ő Moriarty a BBC-féle Sherlockban, és ő a névtelen pap a Fleabag című sorozatban. Matt Damon se volt rossz a ’99-es filmben, de Scott kétségtelenül tehetségesebb (nem volt szándékos poén, de most már így hagyom) színész, akinek minden gondolata látszik a tekintetében, és aki szimplán a testtartásával meg tudja mutatni, hogy milyen is ez a figura. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Scottnak jóval több ideje van kibontani a karaktert, mint Damonnak volt, de azt is meg kell jegyezni, hogy Scott már az első negyedórában érzékelteti, hogy kicsoda is Tom Ripley.
Ehhez jön még Steven Zaillian rendezése, aki egy képeslapfilmet forgatott, levetkőzve annak minden giccsét. Az utóbbi időben ismét bátrabban használják a rendezők a fekete-fehér filmet, és nem feltétlenül az emlékek érzékeltetéséhez. Így tett Yorgos Lanthimos a Szegény párák elején, most pedig Zaillian vállalta be ezt az egész sorozat alatt. Miközben
minden képkivágat olyan, hogy legszívesebben bekereteznénk és kitennénk a nappalink falára,
az az ügyes Zaillian rendezésében, hogy jó pár olyan jelenet van, ami kifejezetten giccses lenne színesben, ám fekete-fehérben csak simán gyönyörködtet. Ráadásul a fekete-fehér film használata is lehetne modoros, de még épp megtalálja azt az utolsó előtti ízlésbeli pontot, amin már nem billen át. Sőt, még a metahumort is megengedi magának, hiszen a szereplők többször is beszélnek színekről (egy köntös vagy egy festmény kapcsán), ám mi, nézők ebből semmit sem látunk.
Apropó, szereplők, Dakota Fanning is remek Marge Sherwood szerepében (korábban Gwyneth Paltrow játszotta), Johnny Flynn pedig kifejezetten izgalmas Dickie Greenleaf szerepében, mivel egészen más figurát hoz, mint Jude Law: jobban rámegy a céltalan, unatkozó milliomos fiúra, mint az életet habzsoló világfira. Az egész történet amúgy is sokkal intimebb, sokkal bensőségesebb, és közelebb áll az európai művészfilmekhez (a hatvanas évek elején játszódik), mint azokhoz, amiket a Netflixtől megszoktunk. Olyan érzése van az embernek, mintha Zaillian azt mondta volna:
na, te amerikai turista, ha Olaszországba látogatsz, belehajítalak egy európai művészfilmbe!
Persze nem kell megijedni, ettől még kellőképp feszült a sztori és karakterek közti viszony, ez inkább a hangulatára igaz.
Jut eszembe, aki nem ismeri a sztorit, annak röviden annyit leírok, hogy ez egy szélhámostörténet, melynek címszereplője különféle csalásokból tartja fenn magát, majd jön egy ajánlat, hogy hozza haza a kallódó és költekező fiút, Dickie-t Olaszországból, és Ripley elég hamar kisstílű csalóból gyilkossá és személyiségtolvajjá lép elő. Hogy mégis tudunk vele menni, az a kiválóan megírt karakternek köszönhető, hiszen minden gaztette ellenére látjuk azt a tényleg tehetséges, ám magányos és szenvedő figurát, aki
úgy tudja megragadni a figyelmünket, hogy a morális értékrendünkön felülkerekedik az empátia.
A sorozat egyik nagy trükkje, hogy telis-tele van metaforikus képekkel és ábrázolásokkal, szinte elveszünk a lírai rendezésben, és érdemes minden epizódot végignézni, de tényleg végig, a stáblista utolsó percéig, mivel ott olyan zajokat és zörejeket hallhatunk, amik előrevetítik a következő rész cselekményét.
