Az elsősorban az American Horror Story alkotójaként ismert Murphy olyan szinten ontja magából a szériákat, hogy az lenne a furcsa, ha mindegyik jól sikerülne. Az utóbbi években jellemzően azok a jobban sikerült munkái, amelyekben az LMBTQ identitás kérdéseit taglalja, mivel ezekbe érintettként – akár rendezőként, akár producerként, akár forgatókönyvíróként vesz részt az alkotói folyamatban – nemcsak a kreativitását, de a szívét-lelkét is beleteszi (Hollywood, A fiúk a bandából, Póz, The Prom – A végzős bál).

Ebbe a sorba illeszkedik az egynevű legenda, a híres hetvenes évekbeli amerikai divattervező, Halston életéről szóló ötrészes minisorozat is, amelyben egy gyerekkori epizódot követően a harmincas, negyvenes és ötvenes éveiben mutatja be a figurát. Ebben pedig

szinte egyenrangú alkotótársa a karaktert megformáló Ewan McGregor,

aki kifejezetten mélyről építkezve jeleníti meg ezt az egyszerre végtelenül szimpatikus és végtelenül ellenszenves embert.

McGregor alakításában nem az a figyelemre méltó, hogy játékával egyszerre fogalmazza meg ezeket az ellentétes minőségeket, hanem oly módon fogja meg a karakter negatív jellemfejlődését („jellem-visszafejlődését”), hogy szinte észre sem vesszük, mikor vált át szerethetőből antipatikusba – miközben még legellenszenvesebb pillanataiban is végig nagyon esendő és emberi, éppen ezért paradox módon akkor is szerethető.

Ebben a folyamatban a színész alakításán kívül az is sokat segít, hogy a forgatókönyv (Ryan Murphy és Ian Brennan Steven Gaines Simply Halston című életrajzi könyvén alapuló munkája) úgy van megírva, hogy

a karakter jellemének és lelkének a kivetüléseként működnek.

Amikor például a férfi elkezdi aprópénzre váltani a tehetségét, és először csak eladja a saját neve által fémjelzett márkát egy nagy cégnek, majd egyre nagyobb számban egyre gagyibb dolgokat tervez nekik, ezzel párhuzamosan a barátait is elvadítja magától, és nem nehéz észrevenni, hogy

ahogy – átvitt értelemben – egyre több lesz Halstonból, úgy lesznek körülötte egyre kevesebben.

Kapunk is erre vizuálisan egy nagyon frappáns megoldást: először egymás után mutatják meg, ahogy a tervező az általa sorozatgyártott különféle termékeket reklámozza napszemüvegtől kezdve bőröndökön át stewardess-egyenruhákig, majd a külön Halston-figurák mind benne maradnak a képben, és a végére már vagy egy tucat Halston áll egymás mellett.

Még ennél is szebb, kifejezetten lírai fogás az a mozzanat, amikor a divattervező belevág a parfümkészítésbe is. A néző először azt hinné, megint csak a pénzszerzés és az önfényezés motiválja, de Halston ezúttal komolyan gondolja, és nem enged művészi elveiből. Mivel azonban nem ért a parfümkészítéshez, felfogadnak mellé egy „orrot” (Vera Farmiga leheletfinom alakítása), aki arra buzdítja, hogy a különféle illatokhoz társítson múltbeli emlékeket.

amit leginkább a családon belüli erőszak határozott meg (felkavaróan szép az a rész, amikor a férfi azokat a pozitívumokat sorolja elfogadástól kezdve biztonságérzetig, mit idéz fel számára a nyers hasított bőr és a borotvahab vagy a szappan illata, és eközben először azt látjuk, ahogy az apja borotválkozni tanítja, majd minden átmenet nélkül a felsorolt szavaknak épp a tökéletes ellentéte jelenik meg képekben és hangban is, hiszen az apa azért üvöltözik az anyjával, mert „b*zit” farag a gyerekből).

Mindehhez kétszeresen is nagyszerű hátteret kapunk, mivel egyrészt nagyon jól működik Halston „udvartartása” (a figurák, köztük a jó barát, Liza Minnelli, a kreatív munkatársak, modellek vagy a Bill Pullman által alakított „kedves üzletember” önmagukban is nagyon jól el vannak találva, s egyúttal a főhős változásait mutató tükörként is kiválóak), másrészt az adott korszak, a hatvanas, a hetvenes, majd a nyolcvanas évek szelleme is mindig erősen jelen van (lásd például a Studio 54 nevű kultikus szórakozóhely megjelenítését).

A Halston szinte kínálja magát, hogy besoroljuk az LMBTQ-filmek/-sorozatok vagy épp a divatvilágot és a show businesst bemutató alkotások körébe, de ez csak a felszín. Valójában egy igazi sorsdráma,

Épp ezért nem kell különösebben divatbolondnak lenni ahhoz, hogy élvezni tudjuk, mert megrázó emberi drámaként is megállja a helyét.