Annak idején kisebbfajta szenzációt keltett a Keresés című 2018-as thriller, amelynek az volt az ötletgazda Timur Bekmambetov rendező-producertől származó frappáns mutatványa, hogy kizárólag monitorokon, laptopok, telefonok és egyéb digitális eszközök kijelzőjén mesélte el annak a történetét, ahogy egy elszánt koreai-amerikai apa megpróbálja megkeresni eltűnt tinédzser lányát.

A Keresést az elsőfilmes Aneesh Chaganty írta és rendezte, a forgatókönyv társírója pedig Sev Ohanian volt, akiknek következő filmje (ami már nem ún. „képernyőfilm”) szintén egy elszánt szülőt, ezúttal egy anyát állít a középpontba.

A Fuss! azonban mintegy inverze az előző alkotásnak,

hiszen a toxikus anya-gyerek kapcsolatokról szóló, igen gazdag alműfajba illeszkedik, így lehet mondani, hogy a thriller anyafigurájánál már csak kamasz lánya az elszántabb.

Sőt: az elnyomó/szadista/elmebeteg anyákról szóló thrillereken belül lassan külön alalműfajt képviselnek az abból a fajta szindrómából táplálkozó alkotások, ami a Fuss!-t is ihlette, és amit elárulva sajnos lelőnénk a poént – aki kíváncsi, ide kattintva derítheti ki a megoldást, a leghírhedtebb, sorozat formájában is feldolgozott esetet pedig itt találjuk.

A Fuss! cselekményéről tehát elöljáróban talán annyit szabad elárulni, hogy habár a koraszülött, sérült gyermeke miatt aggódó újdonsült anyával, Diane-nel indul, időközben 17 éves kamasszá fejlődő lánya, Chloe a főhős.

Első ránézésre tehát minden rendben van (még egy arról árulkodó jelenetet is kapunk, amelyben Diane kinyilvánítja, mennyire várja /természetesen jó értelemben/, hogy Chloe végre elköltözzön otthonról), a főhősnő a körülményekhez képest teljes életet él, és a néző pont akkor csöppen a sztoriba, amikor bármelyik nap megérkezhet az egyetemről a hír, hogy felvették-e a lányt.

Csakhogy az izgatott várakozás közepette

a főhősnő egy igen gyanús dologra bukkan anyja holmijai között,

majd amikor a Google-ön próbálja meg kideríteni, mi az igazság, váratlanul elmegy a net – ezek után pedig egyre több olyan apróság történik, ami miatt Chloe azt gyanítja, talán mégsem olyan csodálatos a kapcsolata az anyjával, aki valami nagyon súlyos dolgot titkol el előle.

A Fuss! legnagyobb találata, hogy végig a központi figurával megyünk, folyamatosan annyi a tudásunk, mint neki, így időnként szinte idegtépő lesz a feszültség, ahogy fokról fokra kiderülnek a sötét titkok. A már említett al(al)műfajon kívül pedig a mű a domestic thrillerek csoportjába is besorolható, ami annyit tesz, hogy nagyrészt a négy fal között, egy családi otthonban játszódik – így ez a bezártság is ad egy plusz feszültséget a filmélményhez.

Annak ellenére ráadásul, hogy milyen durva az a dolog, ami a sok fordulat után kiderül, az alkotók példás visszafogottsággal, nagyon finom megoldásokkal adják elő a sztorit. Habár a Fuss!-t sokan hasonlítják a Tortúrához, és a készítők is több utalást elrejtettek a filmben, ami a Stephen King-regényre és az abból készült mozira utal,

itt nem operálnak olyan bombasztikus és sokkoló eszközökkel.

A rendező és tettestársai ugyanis mindent a kerekesszékes főhősnő állapotához igazítottak, így a legtöbbször olyan, mások számára teljesen hétköznapi apróságok miatt kell drukkolnunk, mint például, hogy lejusson az emeletről az alsó szintre, vagy hogy időben visszaérjen anyja mellé a moziba, ahonnan azért lógott ki, hogy kiderítsen valami fontosat.

A finom megoldások pedig a színészi játékban is tetten érhetők.

Habár a Diane-t megformáló Sarah Paulsont láthattuk már korábban ördögien gonosznak (a Ratched című Száll a kakukk fészkére-előzménysorozatban), ezúttal kifejezetten eszköztelenül játszik – valószínűleg részben azért is, hogy ne vegye el a reflektorfényt partnere, a Chloét alakító elsőfilmes Kiera Allen elől (aki amúgy a valóságban is kerekesszékes).

Allen tapasztalatlansága ellenére lenyűgözően jól működik a filmben: a fifikás forgatókönyv mellett nagyrészt az ő elkeseredett kis fintorainak köszönhető, hogy a cselekmény nem ereszti a nézőt, és az első perctől az utolsóig vele megyünk. Mindent egybevetve egyébként a Fuss!-t talán még

jobb is a mozi helyett a lakásunk látszólagos nyugalmában nézni – ott, ahol végső soron sosem lehetünk biztosak benne, hogy kivel is vagyunk összezárva.