A Szex és New York megalkotójaként ismert Darren Star tízrészes szériáját egyszerre két fronton is támadják: először is ott vannak azok a csalódott rajongók, akik nem értik, miért kaszálta el a Netflix az olyan kedvenc sorozataikat, mint a GLOW és a Tinédzser fejvadászok, miközben az Emily Párizsbant meg hype-olják (és egyre valószínűbb, hogy második évadot is készítenek belőle), holott azt szerintük a legtöbben csak gyűlöletből nézik. Másrészt ott vannak azok a franciák, akiket sért annak a módja, ahogy a romantikus széria megjeleníti őket.

Az Emily Párizsban kritikusai szerint a sorozat olyan képet alakít ki a franciákról (különösen a párizsiakról), hogy azok lusták, későn járnak dolgozni, egyfolytában dohányoznak, szexisták, bunkók, barátságtalanok és nem hajlandóak, csak franciául megszólalni. Nagyon árulkodó erre nézvést az a Twitter poszt, amit az egész angolszász sajtó felkapott és terjeszt. „Az Emily Párizsban első 15 perce után máris utálom, ahogy minket, francia embereket ábrázolnak. NEM VAGYUNK MIND GONOSZAK ÉS BUNKÓK” – írta a VirginieQL nevű felhasználó.

Ezzel a hozzáállással csupán annyi a probléma, hogy az illető saját bevallása szerint is csak 15 perc alapján alakította ki a véleményét egy 300 perces, azaz ötórás tartalomról. És hogy vannak-e a sorozatban bunkó és gonosz franciák? Igen, vannak! De az alkotók egy szóval sem állítják, hogy mindegyik francia ilyen lenne. Az Emily Párizsban arról szól, hogy a cég, ahol a huszonéves chicagói marketingeslány dolgozik, felvásárol egy luxusmárkákkal foglalkozó párizsi marketingcéget, és egy váratlan fordulat miatt hősünknek oda kell mennie dolgozni.

A francia kollégák természetesen eleinte ellenségesen fogadják a betolakodót, Emilyt pedig igazi kultúrsokk éri, amikor az addig megszokott, az európainál prűdebb és merevebb közegből Párizsba kerül. A sorozat viszont hangsúlyosan a főhősnő szűrőjén keresztül ábrázol mindent. Nem véletlenül az a címe, hogy Emily Párizsban (még csak nem is az, hogy Egy amerikai Párizsban). Igen, valóban mutatnak olyat, hogy a főhősnő szemtanúja annak, hogy a konditeremből kijőve néhány lány azonnal rágyújt egy cigire, vagy hogy egy idősebb nő nem takarítja el az ürüléket a kutyája után, de nincs szó arról, hogy az alkotók szerint minden francia ilyen lenne.

Ami pedig a bunkóságot és gonoszságot illeti, illetve azt, hogy a franciák nem hajlandóak idegen nyelven megszólalni: csakugyan vannak ilyen figurák a szériában, de főleg statiszta- vagy mellékszerepben (jellemzően szinte mindenki angolul beszél a főhőshöz, hiszen az nem beszél franciául). Ráadásul Emily egyik legjobb barátnője egy francia lány, beleszeret egy francia srácba, és ugyan francia főnöknője tényleg ellenszenvesen viselkedik vele, a többi kollégája mind megkedveli, és a sorozat egyik fontos cselekményszála épp az, hogyan kezd el megenyhülni a főnöknő Emily irányában, hogyan kezd el nagyon lassan megváltozni a viszonyuk (ezzel kapcsolatban egy szép szimbólumot is elrejtettek az alkotók az utolsó epizódok egyikében, amelyben azt láthatjuk, hogy a főnöknő, Sylvie és Emily hasonló mintájú ruhában, illetve kalapban vannak).

Tény, hogy a francia és az amerikai munkamorál nagyban különbözik, és az is, hogy Amerikában nincs annyi dohányzó ember az utcán, mint Párizsban, és a teljesen nyitott vizeldék is főleg a francia fővárosra jellemzőek, máshol csak elvétve fordulnak elő (például nálunk a Szigeten), az Egyesült Államokban pedig egyáltalán nem. És elég nehéz lenne úgy forgatni egy sorozatot a kultúrsokk témájában, hogy az hiperkorrekt módon elhallgatja ezeket a különbségeket. (Azzal meg jellemzően nem volt bajuk a francia nézőknek, amikor az Emily Párizsban francia karakterei lekövérezik az amerikaiakat, a főhősnőt pedig arrogánsnak nevezik, amiért nem tanult meg két nap alatt franciául, miután megtudta, hogy Párizsba kell mennie dolgozni.)

Darren Star sorozata éppen arról szól, hogy ez az amerikai lány van annyira nyitott és elfogadó, hogy megpróbálja megérteni ezt a másik nemzetet, közeledik hozzájuk és igen, a végére el is fogadja őket, és megszereti a párizsi életét. Ha van valami hibája a szériának, akkor az nem az előítéletesség, hanem az erőltetett fiatalosság, a túltolt közösségi média és a tolakodó, nagggyon-nagggyon fhansziás aláfestő zene – de ez is csak eleinte, mert az epizódok darálása közben vagy hozzászokunk mindehhez, vagy az alkotók vettek vissza belőle, mindenesetre csak az első részekben zavaró.

Ebből következik, hogy az Emily Párizsban kifejezetten addiktív sorozat. Olyan jól vannak megírva a fordulatai, és olyan szerethető a főhősnő karaktere, hogy muszáj egyben ledarálni. Annak idején, a trailerpremierkor azt írtuk a szériáról, hogy olyan lehet, mint a Szex és New York junior kiadása és Az ördög Pradát visel egybegyúrva. Ez annyi finomítással állja meg a helyét, hogy Emily olyan, mint a Szex és New York négy központi figurája együtt: szereti a szexet, de nem olyan megszállottan, mint Samantha, vannak erkölcsei, de nem olyan óvatos, mint Charlotte, van olyan okos, mint Miranda, de nem olyan merev, és vannak olyan jó megfigyelései, mint Carrie-nek, csak nem olyan bizonytalan.

Emily igazi példakép lehet a mai fiatal lányoknak, hiszen sosem adja fel, de úgy éri el a céljait, hogy közben egy percig sem erőszakos; komolyan veszi a munkáját és nagyon jó abban, amit csinál (rendkívül érdekfeszítő a cselekménynek azt a vonalát figyelni, ami azt mutatja be, milyen remek marketingötletei vannak a lánynak, aki igazi szakértője a közösségi médiának). A kiválóan megírt fordulatokról már ejtettünk szót (az utolsó epizód ráadásul olyan brutális cliffhangerrel ér véget, hogy alig várjuk a remélhetőleg tényleg megvalósuló második évadot), de az Emily Párizsban a szemnek is szép. A főhősnő mindig csodálatos ruhakölteményekben pompázik, amiket általában a teljes látványvilághoz is hozzáigazítanak, így időnként igazi színrobbanásban lehet részünk. De a mellékszereplők is rendre stílusos ruhákban jelennek meg, szóval aki fogékony az ilyesmire, igazán el van kényeztetve.

A Párizs- és divatmániásokon kívül az alkotók a filmrajongók számára is elhelyeztek néhány „easter egg”-et. Az Emilyt megformáló Lily Collins ugyanis feltűnően hasonlít Audrey Hepburnre, és láthatunk ezzel összefüggésben pár szívmelengető utalást. Egy robogózós jelenetben a Római vakációt idézik meg, de (az operaházas képsorban) feltűnik az Álom luxuskivitelben ikonikus estélyije is, gyöngysorostul és jelzés értékű fejdíszestül. Ezenkívül az Amélie csodálatos élete is részesül egy kis tiszteletteljes biccentésben (lásd a fenti videó 1 perc 52. másodpercét). És végül egy figyelmeztetés: aki még nem látta a Gossip Girl – A pletykafészek című sorozatot, de érdekli, az mindenképpen még az Emily Párizsban előtt nézze meg, mert egyetlen mondattal úgy elspoilerezik, hogy ihaj! És ezzel az alkotók körülbelül be is lőtték, milyen célcsoportnak szánták a szériát. De szerintünk bárki tehet vele egy próbát – megéri!