A 80-as évek elején 300 ezer elítélt volt az amerikai börtönökben, ma kétmillió. Negyven évvel ezelőtt a gumibot volt a járőrök legfőbb fegyvere, ma páncélozott uniformisban, gépfegyverekkel vonulnak fel az amerikai rendőrök. Mindez egyenes következménye annak, hogy a 80-as évek közepén elterjedt egy új drogfajta: a crack. A kokain korábban (és azóta is) a gazdagabb rétegek játékszerének számított, a hetvenes évek végén azonban olyan óriási szállítmányok érkeztek belőle az országba, hogy a fehér por ára közel 80 százalékkal lecsökkent. A dealerek ekkor döntöttek úgy, hogy bővítik a célközönségüket, és a kokaint kristályos formában, jóval olcsóbban kezdték árulni. A cracket a szegényebb néprétegek, köztük a nagyvárosi gettók lakói vitték is, mint a cukrot, ami nem csoda, hiszen sokkal addiktívabb volt a többi kábítószernél. Szemben az általában 45 százalékosra felütött kokainnal, a crack legalább 80 százalékos tisztaságú, a hatása pedig azonnali. Tízperces, mindent elsöprő eufóriát, és instant függőséget okoz.

Stanley Nelson, a veterán dokumentumfilm-rendező a Netflix számára készített Crack – A kokain rögös útjában megpróbálja gazdasági, politikai, társadalmi és persze az egyéni, emberi oldalról is bemutatni, milyen károkat okozott a gyilkos szer, és milyen máig tartó következményei vannak a „crackjárványra” adott rossz válaszoknak. A film többek közt egykori dealereket is megszólaltat, akik elmesélik, hogy a crack számukra olyan volt, mint egy új aranyláz, elképesztő vagyonokat halmoztak fel rekordidő alatt. Hirtelen több millió új kuncsaftjuk lett, köztük olyanok is, akik korábban nem is próbálkoztak más drogokkal. A hatóságokat kezdetben nem izgatta, hogy a nyílt utcán folyik az árusítás, és néha olyan tömegek állnak sorban a drogért a gettókban, hogy szó szerint közlekedési dugók alakulnak ki. A rendőrség és a politika tétlensége miatt a helyi közösségek tüntetésekkel, tiltakozó felvonulásokkal jelezték, hogy elegük van a pokoli helyzetből. A filmben elhangzik az is, hogy volt rá példa, amikor saját szülei jelentették fel a dealerként dolgozó gyereküket.

1986-ra már a nagypolitika ingerküszöbét is átütötte a morális pánikká dagadó krízis, de érdemi lépések helyett az új drogtörvényekkel inkább a drogfogyasztókat kriminalizálták. A first lady, Nancy Reagan drogellenes kampányt indított a „Just Say No” („egyszerűen mondj nemet”) szlogenre építve, minimális eredménnyel. Az álszent látványpolitizálást folytatta a ’89-ben hivatalba lépő idősebb George Bush is, aki a helyzet drámaiságát érzékeltetve, rendkívüli sajtótájékoztatón közölte, hogy egy dealer a Fehér Ház melletti parkban árult drogot. Az már csak a filmből derül ki az említett dealer visszaemlékezéséből, hogy a Kábítószer-ellenes Hivatal egyik ügynöke vette őt rá arra, hogy épp ott adja át a cracket egy tinédzsernek. Az elnök kérésére megrendezett színjátékért tíz év börtön járt – a dealernek. Később Bill Clinton is erőből, a rendőrség további militarizálásával próbálta megoldani a helyzetet, vagyis pont ott folytatta a „drogok elleni háborút”, ahol a republikánus elődei abbahagyták.

A rendező ezeket az összefüggéseket világosan, érhetően és gyors tempóban vezeti le, de a film igazi súlyát a személyes beszámolók adják. A szakértők, újságírók és dealerek mellett egykori junkie-k mesélik el, hogyan hullott darabokra az életük a függőség miatt. A crackjárvány szomorú sajátossága, hogy a nőket talán még jobban érintette, mint a férfiakat, nem csak azért, mert ha a család férfitagjai a drogmámorba menekültek, akkor rájuk hárult minden felelősség, de a nők közt is rengeteg függő volt, ilyenkor pedig szó szerint széthullottak a családok és a közösségek.

A film legmegrázóbb pillanatát egy archív képsoron látjuk: rendőrök hurcolnak el egy teljesen leépült nőt, miközben hat év körüli kisfia sírva könyörög, hogy ne vigyék el az anyukáját.

Az eredeti címben (Crack: Cocaine, Corruption & Conspiracy) a korrupció szerepét is kiemelik, utalva azokra a rendőrökre, akik a crackes aranyláz csúcsán jó pénzért szemet hunytak a gettókban zajló drogügyletek felett. Ennél is izgalmasabbak a crackhez kapcsolódó összeesküvés-elméletek. A filmben is elhangzik, hogy az Amerikában kialakuló kokaintúlkínálat valószínűleg annak köszönhető, hogy az USA kormánya felhatalmazta a CIA-t, hogy támogassák Nicaraguában a marxistának tartott kormány ellenzékét, a kontrákat, akik részben kábítószer-kereskedelemből szerezték a bevételeiket. Az egyik elmélet szerint a CIA szemet hunyt afelett, hogy a kontrák tonnaszámra szállították a drogot Amerikába, a vadabb teória szerint viszont még támogatták is a tevékenységüket, mert tudták, hogy a crackjárvány főként a fekete közösségeket sújtja majd.

Nelson filmje ezen a ponton megúszós módszert választ: bedobja az összeesküvés-elméletet, de nem foglal állást. A crackhasználók kétharmada amúgy fehér volt (ez el is hangzik a filmben), a drog miatt mégis szinte csak feketék kerültek börtönbe, amit nehéz lenne nem a rasszizmussal összefüggésbe hozni. Az egyik szereplő meg is jegyzi, hogy amíg a crackhasználókat kriminalizálták és démonizálták, addig a most zajló, hasonlóan súlyos (és főleg a fehéreket sújtó) ópiátkrízist egészen máshogy kezelik a hatóságok és a média is.   

A Crack – A kokain rögös útja informatív, tanulságos és felkavaró időutazás a 80-as, 90-es évekbe, de egyáltalán nem csak a múltról szól. Olyan oldalát mutatja be Amerikának, amellyel kívülállóként ritkán találkozunk, ezért ha jobban meg akarjuk érteni az ország társadalmi viszonyai és etnikai feszültségeit, akkor nem érdemes kihagynunk.