Egész biztos, hogy nagy Harry Potter-rajongó lettem volna, ha J.K. Rowling egy kicsit gyorsabban dolgozik, és még a 90-es évek elején megírja az első kötetet. Az 1997-es megjelenés idején viszont már végztem az ifjúsági irodalom műfajával, úgyhogy nem is éreztem rá késztetést, hogy belevessem magam Roxfort világába.

Az első rész filmváltozatának ettől még adtam egy esélyt – nem utáltam, de nem is varázsolt el, úgyhogy a folytatásokat sem követtem, egészen a Tűz serlegéig, amire valamiért jó ötletnek tartottam beülni, anélkül, hogy pótoltam volna az előző két filmet, úgyhogy nem is értettem, miért gonoszkodik az orr nélküli Ralph Fiennes egy temetőben.

A sorozat többi részét azóta sem pótoltam, és nem is éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá, mert a lényeggel így is képbe kerültem, tudtam, mi az a kvidics, ki az a Voldemort, és értettem az Emma Watson kárára elsütött „10 pont a Griffendélnek!”-poént is. (Ami állítólag kamu.) Amikor viszont egy Roxforttal kapcsolatos cikk fordítása és szerkesztése közben órákig kellett wikipédiáznom a HP-univerzummal kapcsolatos alapinfókat, úgy döntöttem, véget vetek az áldatlan állapotnak, és ledarálom a szériát, méghozzá egyben.

A terv csak részben sikerült, mert az első két film után önvizsgálatot és szünetet kellett tartanom. Nem győzött meg, amit láttam, és nem voltam benne biztos, hogy készen állok még vagy 14 órányira ugyanebből, de „mindent az olvasókért”-felkiáltással mégis ledaráltam a maradék hat filmet egy hosszú hétvégén.

A pótvizsgázás közben egyéb értékes tanulságokkal is gazdagodtam. Megtudtam például, hogy

• A szegény árva Harryről már a 20. percben kiderül, hogy dúsgazdag.
• Nem egy, hanem két Dumbledore volt.
• John Cleese is szerepelt a franchise-ban!
• A sötét varázslatok kivédését tanítani nem nyugdíjas állás.
• A vajsör nem sör.
• Az élő festmények ijesztőbbek, mint a Sötét Nagyúr kígyója, rejtély, miért nem készült még horror-spinoff róluk.
• Harry Potter minden idők legszürkébb akcióhőse, de ez nem is baj.

Íme a szigorúan szubjektív Harry Potter-filmes toplistám:

8. Harry Potter és a Titkok Kamrája (2002)

Nem lettem az első filmnek sem rajongója, ott viszont még működött Chris Columbus koncepciója. A stílus és a hangvétel ugyanaz, de nincs világos íve a történetnek, mintha a könyv minden elemét bele akarták volna passzírozni a filmbe, megspórolva a dramaturg gázsiját. Ha nem lennének ritmusproblémái a filmnek, a 160 perces játékidő akkor is túlkapásnak hatna. Az sem segít, hogy Harrynek még nincs igazi ellenlábasa, csak Draco Malfoy, akinél egy Tom és Jerry-rajzfilmben is fajsúlyosabb és árnyaltabb karakterek vannak.

Kellemes meglepetés: Dobby figurája jól meg lett dizájnolva, és már itt is vannak meglepően horrorisztikus mozzanatok (lásd a rusnya óriáspókokat az erdőben.)

7. Harry Potter és a bölcsek köve (2001)

Érthető a franchise nyitófilmje iránti könnyes nosztalgia a rajongóktól: aki a könyveken nőtt fel, az itt láthatta először megelevenedni a hőseit és Roxfort világát. Columbus rendező azt hozta, amihez a legjobban ért, a gyerekbarát humort és a matinéhangulatot. Az eredmény egy korrekt bevezetőkurzus a Harry Potter-univerzumba, de semmi több. (Jóval markánsabb filmet kaptunk volna, ha Rowling elképzeléseinek megfelelően Terry Gilliam ülhet bele a rendezői székbe.)

A film több szempontból sem öregedett jól: a CGI mai szemmel nézve fapadosnak hat, az amúgy kiváló John Williams zenéjét túlhasználja a rendező, a gyerekszínészek pedig itt még inkább csak cukik, mint meggyőzőek, de Emma Watson még ebből a mezőnyből is lefelé lóg ki.

Kínzó kérdés: Elkészülhetne ma is úgy egy brit közönségfilm, hogy nagyítóval kell keresni benne a nem fehér szereplőket?

6. Harry Potter és a Tűz Serlege (2005)

A harmadik rész, az Azkabani fogoly megkezdte a széria komolyabbra hangszerelését, amihez képest a Tűz Serlegének első kétharmada visszalépésnek érződhet. Mike Newell rendezése a Trimágus Tusa küzdelmeire koncentrálva Young Adult-húrokat penget, megkapjuk a szórakoztató látványosságokat egy unortodox sportfilm dramaturgiájába ágyazva, miközben a három főszereplőben a hormonok is elkezdenek dolgozni. És épp ezért hatásos a kontraszt az utolsó felvonásban, ahol már Voldemort is beköszön, Robert Pattinson újonnan bevezetett karakterét pedig kivégzik. A Sötét Nagyúr belépőjét lehetett volna talán még félelmetesebbre hangolni, Alfonso Cuarón biztos emlékezetesebb képi megoldásokat használt volna, de Fiennes így is nagyon erős a szerepben.

Kellemes meglepetés: Brendan Gleeson feltűnése. Az nyilván nem meglepő, hogy Sötét Varázslatok Kivédése-tanárként is zseniális.

Kínzó kérdés: Miért hord Harry búvárkodás közben is szemüveget, és miért nem esik le az orráról?

5. Harry Potter és a Félvér Herceg (2009)

Papíron nem szabadna, hogy működjön, annyira bizarr tónusváltások vannak a történetben. A belföldi halálfaló- és a dementorhelyzet egyre fokozódik, a hangulat baljós, érezni, hogy közel a végjáték, de ezzel párhuzamosan tinivígjátékba illő bonyodalmak zajlanak, hála a házilag kotyvasztott bájitaloknak. David Yates rendező mégis olyan ügyesen zsonglőrködik ezekkel az elemekkel, hogy a könnyedebb epizódok sem lógnak ki a filmből, és a sorozat talán legdrámaibb pillanatát, Dumbledore halálát se inflálják el a korábban elsütött poénok. A „trükk” részben az, hogy ha a hangulat nem is egységes, a képi világ konzekvensen komor – nem is csoda, hogy Bruno Delbonnel operatőrt Oscarra is jelölték.

Kellemes meglepetés: Draco végre több egy karikatúránál, és a Harry Potterrel való szembenállásának is van tétje.

Kínzó kérdés: Miért rejtegeti Harry a Félvér Herceg könyvét, amikor teljesen jogszerűen jutott hozzá?

4. Harry Potter és a Főnix Rendje (2007)

Ha valamire nem számítottam, akkora arra, hogy egy 15 éve bemutatott Harry Potter-filmet aktuális szatíraként is lehet nézni az oktatási rendszerről,

főszerepben egy gonosz némberrel, aki főinspektorként ott tesz keresztbe a roxforti tankerületnek, ahol tud. Imelda Staunton tökéletesen hozza a rózsaszín kosztümökben parádézó, tenyérbemászó boszorkányt, de ugyanilyen jól áll a szemétkedés Helena Bonham Carternek is. Gary Oldman visszatérése mint Sirius Black is örömteli (a halála kevésbé), a fináléban pedig megkapjuk a sorozat egyik leglátványosabb csatáját, Voldemort és Dumbledore között. Izgalmas a roxforti szál is, mert most nemcsak a három főszereplőnek kell akcióznia, hanem a diákok közösen alakítják ki az ellenálló mozgalmat – szó szerint az iskola falai közt.

Kellemes meglepetés: A korábban semmilyen látványfilmet nem rendező David Yatesről kiderült, hogy nagyon tud képekkel mesélni, és a ritmusérzéke is kiváló.

3. Harry Potter és a Halál ereklyéi II. (2011)

A sorozat utolsó két felvonását valójában egy egészként illene kezelni, és úgy is kellett volna bemutatni, de érhető, hogy a Warner nem akart egy négyórás filmet moziba küldeni. (Most, amikor egyre több a 180 perces bemutató, már lehet, hogy másként gondolkozna a stúdió.) Az akciókoncentrációra nyilván nem lehet panasz, miután a felvezetést a felvezető első rész már elvégezte, a roxforti csata is kellően látványos, és (majdnem*) minden szereplő megkapja azt, amit érdemel, úgyhogy mint sorozatfinálé nem okoz csalódást a produkció. Néhány apróságba azért bele lehet kötni, Neville Longbottom előlépése hőssé például nincs előkészítve.

Kellemes meglepetés: Piton prof mégse gonosz, juhé!

Kínzó kérdés: *Az áruló Draco Malfoy miért kap happy endet úgy, mintha mi se történt volna?

2. Harry Potter és a Halál ereklyéi  I. rész (2010)

Teljesen érthető, ha a gyorsabb tempóhoz szokott rajongókat nem izgatja fel, ahogy Harry, Ron és Hermione különféle erdőkben és fennsíkokon barangolnak órákon át, miközben beszélgetnek, vitatkoznak vagy táncolnak, de ha azt nézzük, hogy karaktertanulmányként melyik film működik a legjobban, akkor ez a jó válasz. A három főszereplő mindegyike kap egy plusz dimenziót, Radcliffék pedig lehetősége arra, hogy bebizonyítsák, mennyit fejlődtek színészként 9 év alatt. (Van, aki sokat, van, aki nem eleget.) Nagyjából úgy viszonyul a Halál ereklyéi első része a széria többi darabjához, mint a Logan az X-Men-sorozathoz: sötétebb, felnőttesebb, drámaibb.

Kellemes meglepetés: Az animációs betét maga a tökély.

Kínzó kérdés: Egy olyan világban, ahol léteznek sárkányok, miért nem használják őket többet a szereplők a csatározások során? Daenerysnek is beváltak…

1. Harry Potter és az azkabani fogoly (2004)

Ha úgy vesszük papírforma: a sorozat legjobb filmjét a sorozat legjobb rendezője készítette. Az Oscar-díjas Alfonso Cuarónnak Columbus matinévilágából kellett valahogy kirángatnia a szériát, és ebből a szempontból hibátlan munkát végzett. Kezdésnek rögtön egy olyan jelenettel indít (Vernon nővérének felpufassztása), ami egy Terry Gilliam-filmből se lógna ki, a dementorok bevezetése pedig annnyira horrorisztikus, amennyire az a 12-es korhatárba belefér.

Az azkabani fogoly valójában olyan, mint egy jobban sikerült Tim Burton-film: a sötét tónusok ellenére is van benne valami játékos könnyedség, ami nyilván az időkavarásos sztoriszálnak is köszönhető. Az élményhez emellett nyilván az is hozzájárul, hogy az egész sorozat legerősebb páros színészi teljesítményét is itt csodálhatjuk meg, hála Gary Oldmannek és David Thewlisnak.

Kínzó kérdés: Lenne több is az időparadoxonnal kapcsolatban, de talán jobb is zárva hagyni ezt az aktát.