Pótvizsga címmel tavaly indult el egy igen népszerűnek bizonyuló cikksorozat itt a PORT.hu hasábjain, amelyben szerkesztőségünk tagjai olykor-olykor színt vallanak: éveken keresztül úgy írtunk cikkeket egy-egy egekbe magasztalt kultfilmről, hogy valójában nem is láttuk azokat. A remény rabjai, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, a David Lynch-féle Dűne, a Fegyvernepper, Az ördög ügyvédje, a Csapd le csacsi!, A nagy Lebowski, a Szép lányok, ne sírjatok!, a Szamárköhögés,  az Egészséges erotika, a Beetlejuice – Kísértethistória, a Kapj el, ha tudsz!, a Halálsoron, A tizedes meg a többiek, a Megáll az idő és a Nincs bocsánat után nálam az Eldorádó került sorra. Nem bántam meg!

Bereményi Géza 1988-as kultfilmjének 1989-es magyarországi bemutatójakor még csak 6 éves voltam, így értelem szerűen nem láthattam anno a moziban (bár a legkorábbi filmszínházi élményem ebből az időszakból való: ekkor mutatták be ugyanis itthon a Hupikék törpikék és a csodafurulya Kaszás Attila-féle szinkronos verzióját). Később pedig teljesen beszippantottak a hollywoodi blockbusterek, és a magyar filmek csak onnantól kezdtek el ténylegesen érdekelni, hogy megnéztem Köbli Norberttől A vizsgát. Így aztán bőven van mit bepótolnom a hazai mozgóképes termésből – lényegében erre lett kitalálva a Pótvizsga rovat.

Nemcsak amiatt, mert 1989-ben elnyerte a Magyar Filmszemle fődíját, hanem mert külföldön is igen nagy sikert aratott: a premierjét már 1988-ban megtartották Velencében, Bereményi Géza pedig Európai Filmdíjat kapott rendezőként. Ráadásul ez volt az első olyan magyar játékfilm, ami a széles közönségnek is megmutathatta azokat az archív felvételeket, amelyek az '56-os forradalom idején készültek (bár ekkor még ellenforradalom volt a hivatalos elnevezés). Épp ezért vált át fekete-fehérbe a film utolsó harmada, szép, de szomorú keretes szerkezetet adva ezzel a sztorinak, ami 1945-ben kezdődik, a második világháborúban lebombázott Budapest képsoraival.

Az Eldorádó szinte elejétől végig a híres-hírhedt Teleki téren játszódik. A budapesti Józsefváros nevezetes helye ez: az 1850-es évektől egészen a közelmúltig vásár és ócskapiac működött itt, ahol mindig mindent lehetett kapni, az aranyórától a vaságyon át a munkára fogható kubikusig vagy épp az olcsó örömöket kínáló nercbundás hölgyekig. Az 1945-ben kezdődő cselekmény főhőse Monori Sándor (Eperjes Károly), aki a barátainak csak „Sanyi bácsi”, de nem nagyon vannak barátai, csak múltbéli és leendő üzletfelei.

Monori ugyanis a Teleki tér királya, egy minden hájjal megkent, jég hátán is megélő félalvilági kupec, aki már a Horthy-korszak idején megszedte magát. Rutinos rókaként pénz helyett aranyban tartja a vagyonát, mert azt vallja, „ha aranyad van, mindened van”. Az új idők szelét pedig már-már megrészegülve várja: szentül hiszi, hogy a „királyok, hercegek, grófok” világa után a hozzá hasonló vadkapitalista zsiványok, a „főkizsákmányolók” aranykora köszönt majd be.

Most az ész jön. A pénz, az lesz az erőszak. Az észnek az ereje, az a pénz! Nem kell a vér.

Eleinte úgy tűnik, minden sínen is van. Hazatér Bécsből Monori lánya, Marika (Eszenyi Enikő), akinek ráadásul időközben lett egy férje és egy kisfia is. Monori egy marék aranyért cserébe gyorsan megszabadul a vejétől, majd elmarja maga mellől Marikát is, csak hogy az övé lehessen a kis Imi, akit ő akar felnevelni a feleségével (Pogány Judit). A bespájzolt arany itt is a segítségére van: amikor a gyerek elkapja a diftériát, Monori egy aranyrúddal veszteget meg egy orvost, hogy az tegyen csodát, és hozza vissza Imit a halálból (az orvos végül egy sokkolóan naturális jelenetben újraélesztéssel és gégemetszéssel meg is menti a gyerek életét).

– Én vagyok az apád!
– Ne hazudj a gyereknek! Ő a nagyapád, angyalom.
– Az is én vagyok! Mindened én vagyok, igaz? Egy kiló aranyat adtam érted.

A fenti, kurta-furcsa párbeszéd (ami a '80-as években már Magyarországon is vetített A Birodalom visszavág leghíresebb mondatának sajátosan kelet-európai parafrázisa) sötét árnyékként kísérti végig az egész filmet. Monori mindig is fiúgyereket akart, aki továbbviszi az üzletet, azaz a Teleki téri ügyeskedést, ezért elfordul saját lányától is. Marika boldogsága cseppet sem érdekli, csak az, hogy az unokáját valamiféle torz logika mentén a saját fiaként nevelhesse.

– A pénz az papírrongy lett, apa. Az aranyad meg...
– Kuss!

Csakhogy ahogy halad előre a történelem kereke, úgy jár rá egyre inkább a rúd Monorira, aki az új rendszerben már mit sem ér a Teleki téren vérrel és verejtékkel megszerzett vagyonával és tekintélyével. Hiába próbál eleinte üzletelni a kommunistákkal, ahogy egyre mélyebbre süpped az ország a legsötétebb Rákosi-rendszerbe, úgy csúszik ki a biztos talaj a főhős lába alól is, aki magának sem akarja bevallani, hogy egy régi, letűnt világ szülötte. Holott egy félhomályos kocsmában a cinikus csapos is (hegedűs D. Géza) húsba vágóan vágja a fejéhez a tényeket, a film egyik legemlékezetesebb jelenetében.

„Emlékszem magára Sanyi bácsi, amikor annak idején maga volt itt a környéken a legnagyobb ember.

Én gyerekfejjel fölnéztem magára. De hát... megváltoztak azóta a kapcsolatok. Semmi és senki sem megbízható!”

Monorit egy idő után már az ÁVO is üti-veri a sok feketézés meg az otthon rejtegetett arany miatt, ám ő még az '56-os forradalom kitörésekor sem hajlandó maga mögött hagyni az egész addigi életét meghatározó Teleki téri seftelést („Nagyon jó lesz a piac! Valameddig...”). Az arany erejébe vetett vak hite pedig még akkor sem halványul el, amikor a korábban látott kórházi jelenet inverzében már az unokája próbál egy aranyrúddal megvesztegetni egy orvost, hogy az segítsen a beteg Monorin.

Az arany ennyire erős központi motívuma láttán már érthető, miért pont Eldorádó lett a film címe. Ez a mitikus hely volt ugyanis az a legendás dél-amerikai aranyváros, amely a valóságban sosem létezett, mégis minden spanyol konkvisztádor és a többi, Európából útnak induló kalandor ide akart eljutni, kerüljön amibe kerül, nem ismerve sem istent, sem embert. Monori őrületig fokozódó, görcsös aranyimádata a filmben is emberi sorsokat határozott meg: nem egyszer szó szerint életet vagy halált jelentett.

Érdekesség, hogy Bereményi a saját családi legendáriumából ültetett át számos elemet a Eldorádóba: hatéves koráig őt is az anyai nagyszülei, Bereményi Sándor és Róza nevelték (ráadásul pont a Teleki tér 9-ben), és a kereskedő nagypapa tényleg adott egy kiló aranyat egy orvosnak az '50-es évek nagy diftériajárványa idején, hogy mentse meg haldokló unokáját.

Ezért lett az Eldorádó Bereményi legszemélyesebb filmje,

ami nemcsak bemutatja, hogyan élték túl eleink a viharos '40-es és '50-es éveket, de szomorú látleletet is nyújt arról, mennyire más nyelvet beszélnek még ugyanabban a családban is az egymás után következő generációk.

No persze az Eldorádó nem csak a forgatókönyvíró-rendező személye miatt lett kultfilm. Természetesen oroszlánrésze volt a sikerben Eperjes Károlynak is, aki annak ellenére szuggesztív alakítást nyújtott félőrült apafiguraként, hogy valójában csak hét év van közte és filmbéli lánya, Eszenyi Enikő között. Cikkünk végén pedig arról se feledkezzünk el, hogy az Eldorádó sajátos hangulatához nagyban hozzájárult az operatőr, Kardos Sándor dokumentarista stílusa is: nem egy jelenetben egy kíváncsi természetfilmes lencséjén keresztül mutatta be a Teleki téri piac sajátos olvasztótégely jellegét, és az ott megforduló társadalmi rétegek színes kavalkádját. Ez pedig már csak azért is fontos, mert a régi, legendás Teleki téri zsibvásár ma már nem létezik – évek óta egy Lidl és egy játszótér áll a helyén...

Ítélet: 8/10

Kiknek ajánljuk? Eperjes Károly-rajongóknak és mindenkinek, aki múltunk megismerésével akar kiigazodni a jelenünkben.

Az Eldorádó sok más hazai gyártású kultfilmmel együtt megtekinthető a Nemzeti Filmintézet saját streamig platformján, a Filmio-n.