Nemrég mutatták be a Netflix legújabb krimijét, a Kamaszokat, és máris tele vele a közösségi média: mindenki arról beszél, hogy ezt látni kell. Nem könnyű, kicsinálja a lelket, de látni kell, mert ennél aktuálisabb és fontosabb téma kevés van, mint amit ez a sorozat érint.

Hogy jutottunk idáig?

A Kamaszok kiindulópontja egy nagyon súlyos helyzet: a tizenhárom éves Jamie Millert (Owen Cooper) azzal vádolják, hogy megölte az egyik iskolatársát, Katie-t. A rendőri rajtaütés önmagában sokkoló, és ekkor még nem is tudjuk, hogy mi történt, csak azt látjuk, hogy egy négytagú családra rárontanak a kommandósok a reggeli készülődés közben. Aztán elviszik Jamie-t, és innentől kezdetét veszi a Miller család tortúrája, és egy történet, amelyben

számtalan veszéllyel szembesülünk, ami a mai tizenéveseket fenyegeti az irreális elvárásoktól az internetes zaklatásig.

A gyilkosság már egy szélsőséges, ám sajnos cseppet sem szokatlan eset.

A saját gyártású brit sorozatok kifejezetten ritkák a Netflixen, épp ezért üdítő kivétel a Kamaszok, és épp ezért tér el az utóbbi időben megszokott, kissé rangon aluli Netflix-színvonaltól. A sorozat alapötlete az apát, Eddie Millert alakító Stephen Grahamtől származik, akinek szülővárosában, Liverpoolban 2021-ben egy 14 éves fiú megkéselte a 12 éves Ava White-ot. Nem ez az egyetlen eset a közelmúltból, amelynek során kamaszok támadtak egymásra Angliában: 2023-ban Elianne Andamot konyhakéssel támadta meg a 17 éves Hassan Sentamu egy bevásárlóközpontban.

Nagyon szíven ütött. Csak arra tudtam gondolni: »Mi történt? Hogy jutottunk idáig? Mi történik a társadalmunkkal?«”

– mondta Graham (via The Guardian).

Négy vakuvillanás

A Kamaszok valójában egy antikrimi, amelyben nem a gyilkos kilétének rejtélye, nem az áldozat családjának sorsa és nem is az dominál, hogy miként göngyölíti fel a rendőrség az ügyet.

Ez a sorozat a gyilkossággal vádolt fiút és családját állítja középpontba.

Graham együtt írta a forgatókönyvet Jack Thorne-nal, és arra helyezték a hangsúlyt, amit a színész említett: mi vezethetett oda, hogy ez történt, másként fogalmazva: mit nem vettek észre a szülők, akik azt gondolták, minden rendben a fiúkkal?

A négy rész négy vakuvillanás ebben a folyamatban, jelentős időbeli ugrásokkal:

• az első epizód a letartóztatás napján játszódik, és a rendőrségi procedúrát, valamint a kihallgatást mutatja be részletesen;
• a második rész három nappal később, a Jamie iskolájába látogató nyomozók munkájába enged betekintést;
• a harmadik epizód Jamie és egy szakvéleményt készítő pszichológus beszélgetése hét hónappal a srác őrizetbe vétele után;
• a negyedik, utolsó rész pedig ismét a Miller családra fókuszál, amely megpróbálja megünnepelni az apa ötvenedik születésnapját, nem sokkal Jamie tárgyalása előtt, az őrizetbe vétel után tizenhárom hónappal, vagyis több mint egy évvel.

Ezekből a teljesen különböző és egyre elkeseredettebb élethelyzetekből egy megrázó kórkép bontakozik ki a mai fiatalokat érő, jobbára észrevétlen online behatásokról.

Ez is érdekelhet

Szexuális erőszakkal és a világ legostobább szüleivel sokkol a Netflix új skandináv thrillersorozata

A Látszólag normális egy olyan gyilkossági ügy hátterét mutatja be, ami nagyon mélyre vezet a szülői felelősségvállalás kérdésében.

Lássuk!

Formai bravúrból üres látványelem

Mivel a történet jócskán tartogat megrázó csavarokat, így nem sokat akarok elárulni belőle, de annyit muszáj hangsúlyoznom, hogy

az internetes és iskolai zaklatás, a kontrollálatlan online jelenélt, a mérgező maszkulinitás és a nőgyűlölet áll a középpontban, valamint a generációk közti mélységes szakadék.

Gondolok itt például arra, amikor kiderül, hogy a tinédzserek üzeneteiben mit jelentenek az egyes emojik, amikről nem csak a szülőknek, de még a nyomozóknak sincs halvány fogalmuk sem. A sorozat szinte minden pillanatban fülsüketítően nyomja a vészcsengőt, hogy mindezekre felhívja a figyelmet – ami jó –, ugyanakkor éppen emiatt válik némiképp didaktikussá – ami kevésbé jó. Meg az sem jó, ahogy a kivitelezés legnagyobb szenzációját kezelik.

A Kamaszok minden epizódja egyetlen snitt, tehát – látszólag – vágás nélkül követhetünk végig a kb. egyórás játékidőt részenként. Ez elsőre kifejezetten izgalmas, ám mint minden szenzáció, idővel ez is elértéktelenedik, ráadásul nem mindig tölt be dramaturgiai funkciót. Nem véletlen, hogy az egysnittes alkotások általában nem sorozatok, hanem filmek, gondoljunk csak Alfred Hitchcock 1948-as filmjére, A kötélre, vagy Inárritutól a Birdmanre, de ott van a tavalyi év egyik rendhagyó francia horrorfilmje, a Veszettek is. Ezek látszólag egyetlen vágás nélkül peregnek le – persze rejtett vágás mindegyikben van, de egy jó rendező ezt szépen el tudja fedni. Philip Barantini is profi ebben, egy szavam sincs technikailag a Kamaszokra, de nem mindegyik rész dramaturgiája van úgy felépítve, hogy indokolt legyen az egysnittes bravúr: így viszont szimpla látványelemmé silányul. Persze, értem én, hogy ez, meg ahogy a kamera folyton belemászik a szereplők intimszférájába, egyfajta realisztikusságot kölcsönöz a sorozatnak. Jobban mondva csak kölcsönözne, ugyanis

minden olyan letisztult, olyan steril – még véletlen sem remeg meg egyszer sem a kamera –, hogy folyton tudatosul bennünk: egy filmet nézünk, amelynek semmi köze a valósághoz, még akkor sem, ha arra reflektál.

Ugyanakkor mindenképp ki kell emelni Stephen Graham mellett Owen Coopert, aki ezzel a sorozattal debütált, és olyan profin, megrázóan hozza a hol kétségbeesett, hol pedig dühtől robbanni készülő srácot, hogy méltó partnere minden felnőtt színésznek.

A Kamaszok titka elsősorban abban rejlik, hogy égetően aktuális problémára világít rá, miközben

olyan szülő-gyerek kapcsolatokat pedzeget, amikben sokan magukra ismerhetnek

(ez alól a cikk írója sem kivétel). Ám sajnos pont a választott forma, az egysnittes epizódok miatt elég sok az üresjárat, de azért ha egy jelenet üt, akkor az tényleg padlóra küld.