A Ted Lasso révén híressé vált Bill Lawrence és Brett Goldstein, illetve Jason Segel komikus (Így jártam anyátokkal, Lepattintva, Győzelmi sorozat: A Lakers dinasztia felemelkedése) nevével fémjelzett Direkt terápiát a legjobb lenne úgy elkezdeni nézni, hogy semmit sem tudunk róla, mivel már a legeleje egy kiválóan felépített poén. Az in medias res kezdődő cselekmény nyitányában ugyanis egy olyan férfit láthatunk, aki hétköznap hajnali háromkor két prosti társaságában éppen javában szétcsapja magát a medencéjénél, nagyban zavarva ezzel nemcsak a szomszédait, hanem saját kamasz lányát is.

Majd reggel az illető erősen másnaposan elindul, és amikor azt látjuk, hogy egy terápiás központ felé veszi az irányt, biztosak vagyunk benne, hogy kezelésre érkezett – majd legnagyobb meglepetésünkre kiderül, hogy

ez az őrült fazon itt bizony nem a páciens, hanem a pszichológus,

aki sorra fogadja a betegeket. Aztán persze hamarosan arra is fény derül, mi indokolja a férfi, Jimmy viselkedését (egy éve elhunyt feleségét gyászolja) – és az sem mindegy, hogyan.

A Direkt terápia alkotói ugyanis felnőttszámba veszik a nézőt, és először minden csak apró utalásokból, mellékesen elejtett megjegyzésekből derül ki – akárcsak a való életben. Miután a szóban forgó dolgok nyilvánosságra kerültek, a hősök természetesen már nyíltan beszélnek róla, de azt például, hogy Jimmy elveszítette a feleségét, először csak olyan célzásokból sejthetjük, hogy már említett tinilánya felemel egy addig képpel lefelé rakott képkeretet, amelyben a nemrég még teljes és boldog család pózol.

Ehhez hasonlóan a főhősön kívül az összes fontosabb figurát is úgy árnyalják (és már eleve az csodálatos és szokatlan, hogy árnyalják őket), hogy

nagyon ízlésesen és apró lépésekben vezetnek be minden fontos információt

– pedig olyan témákról van szó, amelyek egyenesen csábítanának a bombasztikus fogalmazásmódra (lásd Ford karakterének, a Jimmy mentoraként, főnökeként és atyai jó barátjaként egyaránt funkcionáló Paulnak kezdődő Parkinson-kórját vagy a központi figura helyett annak lányáról gondoskodó szomszéd, Liz „pótmamaságának” valódi okait).

Mindebből következik, hogy a tízrészes sorozat nem kapkodja el a dolgokat, azaz nem fedi fel rögtön a titkait, pedig a félórás sitcomforma szinte kínálja, hogy menetrendszerűen érkezzenek benne a poénok és a fordulatok. A Direkt terápia alkotói azonban nem sietnek sehova, hiszen van még idejük – és ez a ráérősség teszi lehetővé például a mellékkarakterek fent említett árnyalását is.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az eddig bemutatott két epizódban ne lenne bőven muníció, hiszen már eleve az alapötlet zseniális.

A feleségét gyászoló terapeuta ugyanis egy nap besokall, és nem bírja tovább hallgatni önsorsrontó páciensei picsogását: kerek perec megmondja nekik, hogy mit gondol róluk, és azt is, hogy szerinte mit kéne csinálniuk. Mára talán nagy nehezen elfogadottá vált már annyira hazánkban is a terápia, a pszichológushoz járás jelensége, hogy széles körben is tudható: ez egy olyan etikátlan húzás, amit egy terapeuta nem tehet meg. Egy pszichológus feladata, hogy kérdéseket feltéve vezesse rá a beteget az életével kapcsolatos igazságokra, hibákra és jó esetben megoldásokra; olyat pedig soha, semmilyen körülmények között nem csinálhat, hogy azt mondja egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban élő páciensének, hogy vagy otthagyja a férjét, vagy többé nem lesz a terapeutája.

Márpedig Jimmy pontosan ezt teszi, és legnagyobb meglepetésére a szóban forgó nőnél a taktika abszolút beválik, ami annyira felszabadító lesz mindkét fél számára, hogy a főhős elkezdi másoknál is alkalmazni, afféle önbíráskodó pszichológussá léptetve elő magát. Ennek mentén pedig a már korábban bevezetett izgalmas karakterek (az említetteken kívül Jimmy fiatal kolléganője, Gabby és a főhős legjobb barátja, Brian) mellett újabbakat is megismerhetünk, köztük például azt az indulatkezelési problémával küszködő volt katonát, Seant, akinek minden alkalommal eldurran az agya, amikor valaki nekimegy vagy beléköt, a sérelmekre pedig rendre tettlegességgel reagál – Jimmy viszont, az eddigiekből már talán kikövetkeztethetően, meglehetősen unortodox terápiát javasol a számára.

A Direkt terápia forgatókönyve az eddigiek alapján olyan jól van megírva, hogy egyáltalán nem meglepő módon minden színész kiválóan játszik benne. A főszereplő Jason Segelt már az Így jártam anyátokkal szeretni való Marshall Eriksenjeként sokan megkedveltük – ezúttal még esendőbb a figurája, de van benne valami, amitől még akkor is szimpatikus, amikor ellenszenvesen viselkedik.

Ford talán a széria legnagyobb meglepetése, hiszen a hosszú évtizedek során elkönyveltük mozisztárnak, mégis remekül működik a félórás forma kisebb szabású világában is. Az alkotók ráadásul neki írták a legjobb poénokat (és tekintve, hogy Segel maga íróként is tevékenykedett, ez igen nagyvonalú tőle): arra rímelve, amit már írtunk, hogy a Direkt terápia felnőttként tekint a nézőjére, nem azt a térdcsapkodós, olcsó fajtát, hanem olyan kifinomult és frappáns szellemességeket, amelyeken szintén hangosan fel lehet azért kacagni. Ilyen előzmények után pedig máshogy nemigen tudunk zárni, mint hogy nagyon várjuk a sorozat további részeit – amelyek, szintén a felnőttség jegyében, ezentúl hetente, minden pénteken érkeznek; csak hogy a sok darálás után tanuljunk végre egy kis türelmet és mértékletességet.