Mondjuk, ha a Battle Royale (2000) után azt mondják, hogy egy olyan japán manga feldolgozás sorozat jön a Netflixre, ahol a kihalt Tokióban kényszerítik arra a szereplőket, hogy véres játékok során harcoljanak a túlélésért, akár a legjobb barátaik ellen, akkor igazi nonstop vérfürdőre számítok. Van ugyan vérfürdő, de messze nem non stop, aminek több oka is lehet, az első az irodalmi alapanyag, Lewis Carroll örökbecsű meséje - Hara Aso ebből készítette mangáját -, amely olyan vázként szolgál, ami mellett nyilván nem lehet siettetni a történetet, 8 epizódon keresztül pedig nem lehet folyton akciózni. Másrészt, ha egy sorozat a Netflixnek készül, mint az Alice Határországban, akkor nyilván nem rétegigényeket akarnak kielégíteni vele, még akkor is, ha a streaming csatorna időnként hajlamos komolyabb kockázatot vállalni.

A céltalan gamer, Arisu (Kento Yamazaki)  – ez az Alice japán átirata, ahol ugyebár nincs L betű – két barátjával egy átlógott délután során hirtelen egy alternatív, első pillantásra tök üres Tokióban találja magát, ahol azzal szembesülnek, hogy néhány idegennel együtt kénytelenek egy játékban részt venni az életben maradásért. Túljutnak az első játékon, hála Arisu eszének, de kiderül, hogy ezzel csak három napot nyertek, ha nem játszanak újra, egy lézersugár végez velük. És jönnek az újabb játékok, amelyeket mindig egy kártyalap határoz meg: a kártya színe mondja meg a játék fajtáját – állóképesség, harc, csalás, stb. -, a száma pedig a nehézségi fokozatot. Aztán újabb játékosok jelennek meg, köztük a hegymászó lány, Usagi (Tao Tsuchiya), majd a nyomok a Partra vezetnek, egy hedonista kolóniához, amelynek lakói a Kalapos vezetésével összefognak, hogy az összes kártyát megszerezve visszajussanak a régi világba. Csakhogy a Part sikere mögött sötét titkok rejlenek.

Nem rossz sztori, végig is néztem mind a nyolc részt, és nem unatkoztam, csak végig volt egy hiányérzetem. Nyilván egyrészt azért, mert gyaníthatóan nem volt túl nagy a büdzsé, így a látványvilág sem tökéletes – nekem speciel a kiürült Tokió érzés sosem jött át -, a baj azonban inkább a karakterekkel és a történettel volt. Egy mangafeldolgozásnál ennél őrültebb, markánsabb figurák kellenek – Arisu mellesleg kifejezetten jó, a többieknél vegyes a kép -, már ahogy én látom, a történettel pedig leginkább a tempó volt a probléma, és a logika. A sztori nagyon gyakran ül le, a high-tech játékok között félig túlélőfilm üzemmódra vált, félig családi drámára, merthogy flashbackekben megkapjuk a karakterek egy részének múltját is. Ami pedig a logikát illeti, bár Arisu feltett célja, hogy megtalálja a titokzatos játékmestert, a szereplők, bár szabad bejárásuk van mindenhová és rengeteg idejük, valamiért sosem próbálnak igazán utánajárni annak, hogyan működik ez az egész. Például honnan csapnak le a lézersugarak, amik még zárt épületekben is utolérnek bárkit, mi üzemelteti a játékteret körbevevő halálos lézerhálót, vagy honnan kerül elő egy rakás tigris. Engem főleg a tigrisek érdekeltek volna, de a lézerek kérdése is szúrta az oldalamat.

Bizonyos kérdésekre a legvégén mégis kapunk választ, nem is rosszat, de nem mindenre. Persze, tudom, hogy a japán mangák, animék és ezek élőszereplős feldolgozása teljesen más univerzum, mint amin mi nevelkedtünk, ez világos, de vannak olyan általános, mindenkire érvényes elvek a film világára, amikkel mindenhol sikerre lehet vinni egy sorozatot. És lehet, hogy a Shinsuke Sato rendezte Alice Határországban a felsorolt hibák vagy hiányosságok ellenére is sikeres lesz, egyszerűen azért, mert a japán kultúra ezen szeletére nagyon sokan vevők – és azért is, mert jó az alapötlet, és így is rengeteg jó ötlet jutott bele.

Értékelés: 6/10