A nagyon különleges Anya Taylor-Joy segítségével teszi a Netflix történetének egyik legsikeresebb sorozata vonzóvá a játékot.
Az egész úgy kezdődött, hogy a tanárnő rosszul írt fel a táblára egy összeadást, és le küldte a kis Beth Harmont az alagsorba megpucolni a szivacsot, hogy le lehessen törölni a táblát. Amikor pedig a 9 éves kislány odalent megpillantotta a mogorva pedellus bácsit, aki magában sakkozgatott, azonnal tudni akarta, mi ez a játék, mik a bábuk és mik a szabályok. Ehhez persze előbb az kellett, hogy Beth édesanyja szánt szándékkal nekivezessen a szembe jövő autónak, és a balesetet csodaszámba menő módon túlélő lány árvaházba kerüljön valahol Kentuckyban. Ahol az 1950-es években még az volt a szokás, hogy a gyerekeket alapból benyugtatózták, mert úgy kevesebb gond volt velük.
Beth Harmon esetében a sakk és az este bevett nyugtató különös, robbanékony elegyet alkotott. A nyilván eleve is tehetséges, de sérült lány így lett kitéve a függőségnek, ami a játékában is megmutatkozott – de nem megyünk bele a sakk mélységeibe, mert nem értünk hozzá. A lényeg az, hogy a lány számára a győzelem ugyanolyan függést okoz, mint a gyógyszer vagy a pia, és 15 évesen már országos szinten játszik, komoly pénznyereményekért, amin mostohaanyjával osztozik. Közben több ellenfelével alakít ki hol intimitáshoz, hol barátsághoz vezető viszonyt – egyiküket Thomas Brodie-Sangster alakítja, az azóta megnőtt kissrác az Igazából szerelemből -, majd eljön az a pillanat, amikor a világ legjobb játékosával (Marcin Dorocinski) kell megküzdenie a Szovjetunióban, és akkoriban a szovjet nagymesterek amerikai sakkozókat ettek reggelire, többet is egyszerre. A kérdés az, hogyan viseli saját függősége és a nagy megmérettetés terhét az árva lány.
Walter Tevis 1983-as azonos című regényéből eredetileg Heath Ledger rendezte volna első játékfilmjét Ellen Page főszereplésével még 2008-ban, de végül Scott Frank (Sírok között) csinált belőle elképesztően sikeres sorozatot a Netflixnek. És A vezércsel váratlan sikere teljesen jogos. Frank olyan közel tudja hozni mind hősnőjét, mind a témát, úgy be tudja rántani a nézőt, hogy az is meredten néz végig minden itt mutatott játszmát, aki korábban azt sem tudta, mi az a szicíliai védelem. Nem mondom, hogy nem lesz kicsit repetitív a sokadik összecsapás, de erre is van gyógyszer, mindenféle jól kitalált vizuális trükkel lehet ezeket feldobni, a lényeg az, hogy a két ellenfélre figyelünk, az apró rezdülésekre, amikkel a másik lépéseire reagálnak, a testtartásukra, a szűkülő pupillákra. És ezért volt annyira jó választás a tini, illetve már felnőtt Beth szerepére Anya Taylor-Joy – kislányként a szintén remek Isla Johnston alakítja -, mert hihetetlenül kifejező arca és játéka van.
Taylor-Joy a szemünk előtt változik a kiszolgáltatott árva kislányból bizonytalan kockává, még mielőtt a kocka kifejezést egyáltalán kitalálták volna, majd a siker átformálja egy izgalmas fiatal lánnyá, az akadályok és a függőségek frusztrált modern nővé, mindezek megannyi árnyalatával. Mert ez nem csak a sikerről és a függőségről szól, hanem arról, hogyan ismeri meg magát ez a lány, hogyan fedezi fel magában a nőt és az érzékiséget, hogyan válik önmagával is türelmesebbé, és ez hogyan hat a játékára. És bár az '50-es évektől a '70-es évek elejéig tart a remekül felépített történet íve, A vezércsel meglepően modern, és nyilván ez is a magyarázata a hihetetlen sikernek. Modern, mert úgy ábrázolja abszolút női szempontból ezt az egész történetet, hogy az nekem, pasinak is izgalmas, másrészt képes nagyon egyszerű eszközökkel egy, csak kevesek által ismert és gyakorolt sportot olyan izgalmassá és népszerűvé tenni, hogy egyik napról a másikra megugorjon a sakktáblák iránti kereslet.
És nem mellesleg az is modern a szériában, hogy retro, mert ma a retro is szexi, és tényleg le a kalappal a sorozat készítői előtt, ahogy vissza tudták hozni egymás után három évtized hangulatát, tárgyi kultúráját és életérzését, mert ez is elég nagy szó. De elsősorban le a kalappal Anya Taylor-Joy előtt, aki amúgy nem is tud sakkozni.
Értékelés: 9/10
