A hó társadalma az "Andok csodáját" mutatja be, az 1972-es dél-amerikai repülőszerencsétlenség hihetetlen történetét, ahol néhány mindenre elszánt túlélő 72 napon át dacolt az elemekkel - és saját erkölcsi határaival.
Ezt a történetet persze elmesélték már többször, játék- és dokumentumfilmként is, de ez egy olyan történet, amit tényleg érdemes újra elmondani. 1972 október 13-án egy repülőgép, fedélzetén egy Chilébe tartó uruguayi főiskolai amatőr rögbicsapattal és kísérőivel a pilóták hibája miatt lezuhant az Andok hegyláncai között. Bár az utasok és a legénység egy része azonnal szörnyethalt, a többség vérző sebekkel és törött csontokkal túlélte a balesetet, hogy aztán a következő hetekben haljanak bele sérüléseikbe, vagy agyonnyomja őket egy lavina, amely a 4000 méter magasan fekvő roncsra zúdult. Mivel a kevés élelem hamar elfogyott, a túlélők csak úgy maradhattak életben, ha esznek az elhunytak húsából – barátaik, rokonaik testéből.
Az elindult 45 ember közül 72 nap után tizenhatot mentettek meg.
A bő harminc éve készült amerikai Életben maradtak (1993) az „Andok csodájának” legismertebb feldolgozása, ám most készült egy sok szempontból sokkal hitelesebb és többet nyújtó verzió, a Juan Antonio Bayona (Árvaház, A lehetetlen, Szólít a szörny) rendezte, kissé esetlen magyar címet kapott A hó társadalma.
Bayona egyrészt spanyolul, javarészt uruguayi és argentin színészekkel forgatta le részben eredeti helyszíneken saját filmjét, másrészt megteszi azt, amit az Életben maradtak nem tett meg: megmutatja, kik is voltak a gép utasai. A társadalom krémjének gyerekei és hozzátartozói, olyan kivételezett helyzetben lévő fiatalok, akik luxusautókban érkeznek a reptérre, és akikre fényes jövő várt volna, ha nincs a baleset. Jól szituált, művelt, remek fizikai kondícióban lévő huszonéves sportolók, mondhatnánk, hogy ideális túlélők, ha mindaz, ami az Andok kopár, több ezer méteres hófödte csúcsain rájuk vár, ahol gyakorlatilag egy egész telet kellett eltölteniük, éjszakánként akár – 30 fokban, nem lenne emberfeletti megpróbáltatás. Az ilyen „kaland” valóban filmvászonra kívánkozik – jelen esetben a Netflix volt a megrendelő, de a film rövid ideig moziban is ment, hogy ily módon Spanyolország hivatalos Oscar-jelöltje lehessen -, de akár túl nagy falat is lehet.
Merthogy 72 nap irgalmatlanul hosszú idő, ami alatt a hegyen rekedtek borzalmas leépülésen mentek át, és sorra haltak bele sérüléseikbe, miközben a reményteli pillanatok után sorra érték őket a kudarcok. Ezt a folyamatot nyilván önmagában is nehéz ábrázolni, és akkor még ott van az emberevés. A kannibalizmus,
ami nyilván a lehető legkényesebb téma,
pláne úgy, ha hívő keresztényeknek a barátaik, rokonaik testéből kell ennie, és ezt bizony nehéz megmutatni úgy, hogy ne finomkodjon a film - vagy ne akarjon minket elborzasztani. Ebből Bayona többet mutat meg, mint elődei, de nem is akarja sokkolni a nézőt, sőt, némi akasztófahumorra is futja: amikor egyik társuk fényképezi őket, a túlélők egyike gyorsan egy bőrönddel takarja el az előtte lévő emberi maradványokat. A rendező szerencsére itt is és a túlélés folyamatának bemutatásában is megtalálta az arányokat, de mindez nem működött volna, ha nem talál hozzá nagyszerű arcokat.
Ami azért ironikus, mert elsőre itt szinte mindenki teljesen egyformának tűnik, nyilván a 70-es évek jellegzetes frizurái és öltözetei miatt is – a nyitójelenetek korhűsége és a film látványvilága előtt egyébként le a kalappal.
és itt Bayona remekül keveri a lapokat, mert van olyan központi karakter, akit az elején nem vezet fel a hagyományos történetmesélés keretei között, hanem már a katasztrófa után kezd el velük mélyrehatóbban foglalkozni. Nem követte el azt a hibát, hogy egy vagy két remek színészt tegyen be egy rakás középszerű közé, hanem a szereptől és az eljátszott karaktertől lesz az illető emlékezetesebb.
Az a két túlélő, akik a végeláthatatlan hegyláncokat megmászva végül egy embertelen, 12 napos út után segítséget hoznak, nyilván nagyobb hangsúlyt kapnak, de Bayona, aki csupa ismeretlen színésszel dolgozott, nem rájuk hegyezi ki a történetet, hanem arra a közösségre, amely ezt az egészet végigcsinálta. Innen is az eredeti cím, La sociedad de la nieve,
amit szerencsésebb lett volna A hó testvériségének fordítani.
Egy dologra azonban a spanyol rendező sem vállalkozott, ahogy az 1993-as verzióban is eltáncoltak a feladat elől: nem mutatja meg azt a pillanatot, amikor a külvilág megtudja, hogyan is élték túl azt hőseink, amit másként lehetetlen lett volna túléli - először ugyanis érthető módon hazudtak erről. Pedig nagyon fontos momentum lett volna.
Értékelés: 8/10
