Két csimpánz klán vív háborút egymással életre-halálra a Netfix A csimpánzok birodalma című természetfilm-minisorozatában olyan felvételekkel, amelyektől tényleg kiráz a hideg - az Oscar-díjas Tanítóm, a polip rendezőjétől.
Annyi látványos, izgalmas, profin összerakott természetfilm és sorozat megy több csatornán is szinte non-stop, hogy kell valami plusz, hogy az ember külön rámenjen egy újdonságra. A Netflix gyártásában készült Chimp Empire, vagyis A csimpánzok birodalma című sorozat esetében ez a plusz a rendező, James Reed személye. Ő ugyanis nemrég nyert Oscar-díjat a Tanítóm, a polip (2020) társrendezőjeként, most pedig egy régi munkáját gondolta tovább. A 2017-es Rise of the Warrior Apes című dokumentumfilmjének helyszínére tért vissza, az ugandai Kibale Nemzeti Parkba, és a téma annyiban új, hogy csak első munkája befejezése után, 2018-ban jegyezték fel az első csimpánzgyilkosságokat. Mármint különböző csimpánz klánok közötti „gyilkosságokat”.
A Kibale Nemzeti Parkban található a legnagyobb vadonélő csimpánzpopuláció, a négy részes minisorozat pedig két rivális csapat közötti és a csapatokon belüli, adott esetben rendkívül véres konfliktusokat mutatja be, és persze a csimpánzok mindennapi életét is látjuk – ami időnként szintén elég véres.
Merthogy könyörtelen gyilkosokról van szó.
Szokás mondani, hogy csak az ember öl kedvtelésből, de ne feledjük, a csimpánz áll hozzánk a legközelebb mind rendszertanilag, mind a viselkedését illetően, így a dolog azért mégsem annyira meglepő. Persze vannak békés, sőt vicces pillanatok is.
A sorozat a Jackson nevű hatalmas hím vezette „központi” csoport bemutatásával indul, bemutatva a csapat belső dinamikáját, amelynek fontos része az erőfitogtatás, amely olyan dührohamokban manifesztálódik, amiben könnyen megsérülhet bárki, aki az őrjöngő hím útjába kerül. Van is ok az erőfitogtatásra, mert a felnőtt hímek közül többen pályáznak a falkavezéri posztra, de hasonlóan fontos a vadászat is. A csimpánzok rendkívül hatékony vadászok, az áldozatok rendszerint náluk kisebb majmok, a hús szétosztása pedig politikai szövetségek alapja
– és nem csak akkor ölnek, ha éhesek.
A vadászatra leggyakrabban pont akkor kerül sor, amikor a legtöbb az érett gyümölcs, ami elgondolkodtató, azt pedig hátborzongató nézni, ahogy a vadászatra indulnak.
A csupa izom, eltökélt hímek csatasorban vágnak neki az erdőnek, néma csendben, feszülten és izgatottan, a zsákmányt észrevéve, halkan lopóznak közelebb, majd elképesztő ügyességgel rohannak fel az ágakon. Teljesen más a testbeszédük, ha csimpánzt ölni indulnak. Az egy másfajta izgalom, egy érezhető bűntudattal kevert vérszomj, mintha tudnák, hogy nem helyes, amit tesznek – már ha a természetben van olyan, hogy „nem helyes”. Van ugyanis egy másik csapat, a központiból kivált hímek alkotta „nyugatiak”, akik rendszeres portyákat indítanak erre a területre, és
az útjukba akadó fajtársaikat megölik, pontosabban agyonverik.
Bár valamivel kisebbek nálunk, a hím csimpánz izomtömegének köszönhetően úgy ötször erősebb egy felnőtt férfinél, elképzelhető, milyen egy csimpánzok közötti összecsapás, és ezt most meg is nézhetjük. Persze a stáb mindent nem tudott megmutatni, de vannak hideglelős jelenetek bőven.
Merthogy az Oscar-díjas Mahershala Ali szűkszavú narrációja nagy szerényen csak az emberszabású majmokkal foglalkozik, náluk is inkább a társas viselkedéssel, mással nem annyira, arról nem derül ki semmi, hogyan sikerült mindezt felvenni. Hát úgy, hogy a stáb társult a Ngogo Chimpanzee Project nevű, majdnem három évtizede folyó kutatóprogramhoz, annak megfigyelő és járőrszolgálatához – miattuk a majmok már megszokták az emberek jelenlétét -, felhasználva az ő tudásukat és tapasztalatukat. Ami mit sem von le a filmesek érdemeiből, akik egy éven át éjjel-nappal, jó és rossz időben folyamatosan filmezték a csimpánzokat, igyekezve velük lépest tartani, kitérve az útjukból, ha azok őrjöngeni vagy harcolni kezdtek, az eredmény pedig lenyűgöző.
Az egész sokszor olyan, mint egy shakespeare-i királydráma a maga fordulataival, cselszövéseivel és tragédiáival, persze elképesztően szép „díszletek” között. Van például egy csonkolt kezű, fiatalon csapdába esett, de hatalmas termetű, Richmond nevű hím, aki a nyugatiak utolsó támadását vezeti,
aki tényleg olyan, mintha egy drámaíró találta volna ki a karakterét.
Kérdés persze, hogy ezek az egy nagy hatalmi harccá összeálló történetek mennyire utólag, a vágóasztalon születtek – a csimpánzok sokatmondó tekintete visszatérő elem, amit nyilván elég szabadon lehet felhasználni és egy adott helyzethez illeszteni. Az ilyesmi nyilván elkerülhetetlen, de talán pont a kutatócsoporttal való együttműködés az, ami garanciát nyújthat arra, hogy mindez tényleg igazi, vagy legalábbis nagyrészt igazi.
Értékelés: 8/10
