Ha már egy rakás filmkritikus kollégám és barátom ajánlgat bőszen egy filmet, akár személyesen is, akkor arra csak felkapom a fejem, és a Netflixre frissen felkerült Mitchellék a gépek ellennel pontosan ez történt, és nem rossz érzés úgy leülni megnézni valamit, hogy eleve tudjuk, hogy jó lesz, pedig semmi más infónk nincs róla, csak a címe. Ami mondjuk önmagában még nem annyira izgalmas.

Maguk Mitchellék sem túl különlegesek, egy teljesen átlagos család, apa, anya, nagylány, kisfiú, kutya, akik közül a lány, Katie a legérdekesebb, mivel amatőr filmes. Bohókás kisfilmeket csinál tucatjával, nagy munkával, sok fantáziával, és fel is veszik egy távoli főiskola filmes szakára, aminek azért is örül, mert úgy érzi, már régóta nem tud kijönni a szüleivel, főleg az apjával, aki szerint az, amit csinál, nem művészet, csak valami furi hobbi. Csakhogy apu – anyu nyüstölésére – békülne, és ezért megy az egész család kocsival a fősuliig, hogy még egyszer így együtt legyenek, és akkor bumm, beüt a robotapokalipszis. Vagyis egy mesterséges intelligencia fellázad alkotója ellen, az új generációs mindenes robotokat az emberek ellen küldi, és csak Mitchellék ússzák meg az első körben a nagy összefogdosást, mert olyan nagyon véres dolgot ne várjunk, és nekik kell megmenteniük a világot.

Az igaz, hogy a világ feletti hatalmat átvevő mesterséges intelligencia vagy idegen faj nem nagy újítás a műfajban, a folyton veszekedő család és a helyét kereső tinilány meg pláne nem, de a Phil Lord-Christopher Miller szerzőpáros, akik a negyedik közös munkájukat rakták össze a Sonynak a Derült égből fasírt 1-2. és a Pókember: Irány a Pókverzum! után, el tudja mindezt adni pár okos ötlettel. Például a filmkészítés a filmen belül poénnal, aminek fontos szerepe lesz a továbbiakban, illetve pár kellemesen idióta mellékszereplővel, mint a két tanácstalan meghibásodott robot és a család elhízott, nagyon buta, genetikailag hibás kutyája, aki rendszerint ellopja a show-t. Ezt a Michael Rianda és Jeff Rowe rendezőpáros vizuálisan is fel tudja dobni, amikor a film képi világát ötvözik a Youtube videók kezdetleges effektjeivel és szűrőivel, amit rendszerint a megfelelő arányban használnak, de ha kell, nem félnek fullba tolni a kretént, és olyan poénokat ellőni, amiktől csak kapkodjuk a fejünket.

Ennek az egész őrületnek ágyaz meg az apa-lánya kapcsolat, ami a film gerincét adja, ami persze valójában az egész családról szól, mert mégis anyu a főnök, és a dinoszaurusz rajongó kisöcsit is eltalálták. Ez lehet, hogy kicsit szirupos, de mindenképpen kell ahhoz, hogy az egész elszabadult gépes, világmegváltós ámokfutás, ami mellett tényleg elszalad a papíron túlzásnak ható majd’ két órás játékidő, működni tudjon. A Mitchellék a gépek ellen pont akkor érkezett közénk, amikor alig van vetélytársa, ha egyáltalán, amitől lehet, hogy egy kicsit még jobbnak tűnik, mint amilyen, de annyi baj legyen.

Értékelés: 8/10

És egy kicsit másik történet, de még mindig ezen a történeten belül: a film fontos eleme egy dal, amire apa és lány régen együtt táncolt, de a lány már nem akar rá közösen bohóckodni a sztori elején, aztán az lesz a kibékülésük egyik szimbolikus eleme, hogy mégis összejön egy kis együttdalolás. Tudtam,  hogy ismerem ez a baromi idegesítő dalt, de nem ugrott be, hogy mi az, ezért rákerestem, de érdekes módon a filmmel kapcsolatos oldalakon nyoma sem volt, és csak hosszas kutakodás után derült ki, hogy a román fiúbanda, az O-Zone száma, a "Dragostea Din Tei" volt az, illetve annak átdolgozása, és az utóbbival van egy kis bibi. Azt ugyanis egy T.I. nevű rapper követte el "Live Your Life" címen, de inkább arról ismert, hogy Rihanna vokálozik benne, és ezt a bizonyos T.I.-t, vagyis Clifford TI Harrist jelenleg 31(!!!) nő vádolja azzal, hogy ő és a felesége bekábítószerezték, elrabolták és megerőszakolták, majd megfenyegették. Jó kis gyomorforgató történet, csakhogy mire napvilágot látott, már kész lett a film, így a legtöbb, amit a készítők tehettek az volt, hogy a dal címét szépen eltüntették mindenhonnan.