A zongoralecke rendezője elhozta a Netflixre az év legerősebb westernjét, ami valójában pszichológiai dráma, tele jobbnál jobb színészi alakításokkal.
Essünk túl rajta a legelején: "toxikus maszkulinitás". Ez az a varázsszó, amit Jane Campion új filmje kapcsán minden kritikusnak munkaköri kötelessége leírnia legalább egyszer. A kutya karmai köztnek valóban ez a legkényelmesebb értelmezési lehetősége, de messze nem a legfontosabb, és ha csak ennyiről szólna, akkor olcsó programfilm lenne, és nem az év egyik legizgalmasabb bemutatója. Márpedig az, és pont azért, mert sokkal összetettebb annál, mint amilyennek elsőre látszik.
Az alaphelyzet nem is túl bonyolult, a szereplők közti viszonyrendszer gyorsan felrajzolódik, és onnantól kezdve tudjuk, pontosabban tudni véljük, hogy mi lesz a végkifejlet. Az 1920-as évek Montanájában járunk, a középpontban egy marhafarmot működtető, helyi szinten tehetősnek mondható testvérpár áll. A Jesse Plemons által alakított George szelíd, mint egy bárány, és képes kultúremberként viselkedni, szeret például fürödni, ami a testvéréről nem mondható el.
Phil (Benedict Cumberbatch) büdös, és erre még büszke is, mindennél többre értékeli a kétkezi munkát; a „régi férfiasságot” és a cowboyromantikát dicsőíti.
Emellett pedig egy igazi paraszt, mármint a szó pejoratív értelmében. Megkeseredett, önző, cinikus figura, aki gyilkos fegyverként használja a nyelvét, hogy mindenkit megbántson és megalázzon maga körül. Lelki nyomorát kivetíti a testvérére, ezért is képtelen feldolgozni, hogy George, akivel még mindig közös szobában alszanak, megelégeli az agglegényéletet, és feleségül veszi a szomszédos településen éttermet működtető özvegy Rose-t (Kirsten Dunst.)
Az asszony is odaköltözik a testvérpár közös házába, Phil pedig megkezdi a passzív-agresszív pszichológiai hadviselést. Nemcsak a nőt, de a túlságosan élhetetlennek és femininnek tartott fiát, Petert sem látja szívesen a családban. Rose aggódik, hogy nem tud a férje elvárásainak megfelelni, de a fiát is egyre jobban félti, és a feszültség elől a zugivászatba menekül. Phil közben stratégiát vált, és megpróbál közelebb kerülni Peterhez.
Közepesen izgalmas melodrámának tűnhet a szinopszis alapján a történet, de Campion, aki Thomas Savage 1967-es önéletrajzi ihletésű regényét dolgozta fel, ügyesen altatja el a néző gyanúját. Az egyik fő trükkje, hogy nem választ ki egy nézőpontkaraktert, hanem folyamatosan váltogatja őket, így A kutya karmai közt legalább annyira az áldozatszerepet elfogadó Rose, a testvére nihilizmusa ellen fellázadó George és saját magával meghasonuló Phil története, mint a film elejét narráló Peteré.
A másik nagy húzása, hogy kihasználja a skatulyák iránti vonzalmainkat, vagyis azt, hogy készek vagyunk azonnal elhelyezni a „megismert” karaktereket az agresszor-áldozat-hős tengely valamelyik pontján, így
amikor közelebb viszi a kamerát az egyik főszereplőhöz, és kiderül, hogy jóval árnyaltabb a kép annál, mint amilyennek hittük, az felér egy shyamalani csavarral.
A teljes lélektani puzzle itt ráadásul csak a fináléra áll össze, vagyis az újranézés még egy pluszréteget adhat hozzá a filmhez.
A kutya karmai közt viszont csak úgy western, ahogy a Túl a barátságon vagy A rodeós – leginkább a külsőségeiben. Ari Wegner operatőr képein már-már valószerűtlenül idilli a montanai táj – ami nem is meglepő, mert Új-Zélandon forgattak –, így viszont még hangsúlyosabb a kontraszt a harmóniát sugalló háttér és az előtérben zajló emberi játszmák közt. Benedict Cumberbatch ugyanakkor egy klasszikus westernből se lógna ki, tökéletesen áll neki a vadnyugat, karaktere olyan izgalmasan ellentmondásos és annyira lehengerlően karizmatikus, hogy csak Daniel Day-Lewis Vérző olajbéli antihősével lehet egy lapon említeni.
Az ausztrál Kodi Smit-McPhee a 2015-ös (és szintén Új-Zélandon forgatott) Slow West után másodjára játszik egy, a vadnyugati macsó környezetben idegenül mozgó különcöt, és tökéletes arányérzékkel villantja meg a figura (ál)naivitása mögött lapuló szociopatikus tendenciákat. Kirsten Dunstnak kevésbé jutott hálás szerep, végig kell szenvednie az egész filmet, de megoldja, Jesse Plemons pedig azt csinálja, ami a legjobban áll neki, hivalkodó eszközök nélkül, visszafogottan játszik.
A kutya karmai közt tehát messziről nézve neowestern, közelebbről pedig kosztümös pszichológiai dráma, amely többek közt arra figyelmeztet, hogy
ítélkezés előtt érdemes eggyel közelebb lépni, hogy meglássuk az álarc mögött az embert, vagy hátráljunk addig, amíg fel nem tárul előttünk a teljes kép.
Jane Campion filmje azért szép és igaz, mert ez a kettő egyszerre megy neki.
