2021 elején indítottunk el itt a PORT.hu hasábjain egy új cikksorozatot Pótvizsga címmel, amelyben a szerkesztőség tagjai rendszeres időközönként bevállalják: bizony, bizony, úgy osztottuk az észt éveken keresztül megannyi kultfilmről, hogy valójában nem is láttuk azokat! Az én restanciám mostanra már egy olyan ménkű hosszú listává terebélyesedett, hogy rám is szóltak, ne soroljam fel az aktuális cikkeim elején az összes utólag bepótolt klasszikust a Halálsorontól a Truman showig – akit érdekel, itt elolvashatja mindet.

A sort ezúttal Sergio Leone legendás spagettiwesternjével, a Volt egyszer egy vadnyugattal folytattam, ami annak ellenére kimaradt nálam eddig, hogy élek-halok ezért a zsánerért, és a Dollár-trilógia a kedvenc filmjeim között van.

Ember, 55 éved volt megnézni a Volt egyszer egy Vadnyugatot!

Ezt vágta a fejemhez egy cimborám, amikor megtudta, épp milyen cikken dolgozom, és én nem is igazán tudtam megválaszolni, filmes újságíró létemre miért nem láttam ezt a mozgóképtörténeti alapvetést. A mulasztás oka alighanem abban keresendő, hogy Leone klasszikusát 1974-ben vetítették először a hazai mozik, és 1982-ben adta le a Magyar Televízió, amikor én még meg sem születtem. 2015-ben mozikba került a vágatlan, közel 3 órás változat is – ami viszont pont a bitang hosszú játékidejével riasztott el, és mi tagadás, most is nagyon nehezen vettem rá magam arra, hogy 165 perc erejéig leüljek a Netflix elé, ahol most épp fenn van ez az örök klasszikus.

De végül be kellett látnom, óriási hiba volt kihagyni eddig a Volt egyszer egy Vadnyugatot, mert tényleg ez minden idők egyik legjobb spagettiwesternje!

Sergo Leone ugyanis ezzel a majd' 3 órás magnum opusával nemcsak ércnél is maradandóbb emlékművet állított az olasz rendezők által alaposan feje tetejére állított és lezüllesztett amerikai Vadnyugatnak, de részben el is temette azt. 1963 és 1969 között ugyanis több mint 300 spagettiwestern műfajba sorolható produkció készült, amelyek mind szakítottak a korábbi, John Ford- és John Wayne-féle, fennkölten romantikus balladákkal, álomszép kurtizánokat vagy épp sehonnai, bitang gazfickókat megtéve a történeteik főszereplőinek.

Ezekben a westernekben a jók csak nagyon ritkán jók, sokkal inkább rosszak és csúfak. Rég nem számít már nekik a tisztesség és a becsület, vagy a gyengék és ártatlanok megmentése, itt ember embernek farkasa. Az olasz rendezők igazán vad vadnyugati Amerikájában bárki képes lepuffantani akár egy régi cimborát is, ha pár arany vagy egy zsíros vasútkoncesszió lesz érte a jutalma – hol van már A hét mesterlövész hét mesterlövésze, akik fegyvert ragadtak a tőlük segítséget kérő, elkeseredett falusiak védelmében?

A Volt egyszer egy Vadnyugat iskolapéldája az Arany János-balladákat is lepipálóan borongós hangulatú történeteknek. A főszereplőkkel egytől egyig rútul kibabrált az élet. Az egykori örömlány, Jill McBain (Claudia Cardinale egyik legemlékezetesebb alakítása), New Orleans forgatagát maga mögött hagyva érkezik meg egy Isten háta mögötti sivatagi porfészekbe az új élet reményében, ám pont az érkezése napján gyilkolja meg leendő férjét és annak három gyermekét egy Frank nevű kegyetlen bandavezér (Henry Fonda soha azelőtt nem játszott ennyire elvetemült figurát a filmvásznon, és talán soha nem volt olyan jó semmiben, mint ahogy itt pribékként brillírozik).

Csakhamar kiderül azonban, hogy a vasútépítési láz és egy nagyszabású telekspekuláció áll a gyilkosságok hátterében, mivel Frank iparmágnás megbízója meg akarja vásárolni a környék telkeit, és ehhez bármilyen tisztességtelen eszközt is képes bevetni. Arra azonban senki sem számít, hogy a gyönyörű özvegyasszony legalább olyan kevély, mint amilyen szép, és a farmon akar maradni, mint ahogy az is mindenkit meglep, hogy a Jill körül sündörgő, alvilági alakok, a titokzatos Harmonikás (Charles Bronson egyik legemlékezetesebb szerepe), és a szökött bandita, Cheyenne (Jason Robards) szintén előrántják a tokból a hatlövetűt...

Ahogy azonban arra a nagy finálé is rámutat, azon az új vadnyugaton, ahová már gőzmozdonnyal fut be a keleti parti civilizáció, és ahol a kurtizánból úrhölgy lesz, már sok babér terem az olyan régi vágású csirkefogóknak, mint a Harmonikás és Cheyenne. A maguknak pisztollyal hírnevet kivívó, ököljoghoz szokott, borostás banditák korának bealkonyult,

az igazi nagypályás lókötők már elegáns különvonatok drága asztalai mellett, kényelmes karosszékben ücsörögve döntenek életről és halálról.

Sergo Leone Volt egyszer egy Vadnyugata egyszerre ódája és siratóéneke a western műfajnak. Nem véletlenül használok most efféle zenei hasonlatot: a film sikerében és halhatatlanná válásában a parádés szereposztás és a mesteri rendezés mellett oroszlánrésze volt Ennio Morricone fülbemászó dallamainak is. Az önmagában is igen erős zene (melyet a Mester hamarabb komponált meg, mint ahogy leforgott a film, így Leone valójában a történetet kanyarította a muzsika köré, nem pedig fordítva!) már-már a klasszikus operák szintjére emelik ezt a megunhatatlan western gyöngyszemet. 

Értékelés: 9/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik még nem látták Sergio Leone örök klasszikusát, és azoknak is, akik már ismerik, hiszen ezt a mesterművet nem lehet elégszer újranézni.

A film a Netflix kínálatában érhető el.