Már nézhető a valaha készült legnépszerűbb anime élőszereplős verziója, egyben a Netflix valaha készült legdrágább sorozata, amit mi gyorsan le is pörgettünk.
Ez egy világjelenség
A One Piece eredetileg mangaként debütált még 1997-ben, és 1999-ben indult a belőle készülő animeszéria, mely már 1000-nél is több részből áll. A mind manga, mind anime formátumban a valaha készült legjobban fogyó franchise később tovább bővült kb. 11 nagyjátékfilmmel, egy gyűjtögetős kártyajátékkal és egy videójátékkal is, de van Dragonball crossover epizód is, és még ki tudja, mi. A One Piece nemcsak egy a sok sikeres anime közül, hanem egy jelenség, amelynek atyja, Eiichiro Oda akkora ász, hogy a Gucci is felkérte egy közös munkára és a 2020-as tokiói olimpia hivatalos programfüzetét is vele terveztették, és egy sor videójáték közreműködője. Arról nem is beszélve, hogy az egykor rétegjelenségnek számító anime mára szépen bekúszott a mainstream (ifjúsági) kultúrába, hivatkozási pont lett, és már nem lehet nem odafigyelni rá.
Nagy formátumú sorozatról van szó!
Nem kevesebb, mint 18 millió dollár az élőszereplős One Piece tévésorozat epizódonkénti költségvetése, így ez a legdrágább széria, amit streamingszolgáltató valaha készített. Összehasonlításképp: a korábbi rekordot az élőszereplős sorozatok epizódonkénti költségvetése tekintetében a Trónok harca tartotta 15 millió dollárral, de a Disney-féle A mandalóri is majdnem elérte ezt az összeget. Bár a nagy költségvetés nem feltétlenül jelent automatikusan minőségi sorozatot, sőt, adott esetben hatalmas kockázat is lehet, a tény, hogy a Netflix ekkora pénzügyi támogatásban részesíti a One Piece-t, pozitív üzenet az anime rajongók felé, akik a legutóbbi ilyen élőszereplős adaptációtól, a Cowboy Beboptól finoman szólva sem voltak elájulva.
Hajszálpontosan eltalálták a főszereplőket
A sorozat alapvetése, hogy az önjelölt kölyökképű szalmakalapos kalóz, Monkey D. Luffy hősies kincsvadászatra indul szedett-vedett csapatával. És a csapatból mindenkit tényleg sikerült eltalálni, persze főleg a félig gumi Luffy-t – a „szuperképesség” úgy jött össze, hogy meggondolatlanul befalt egy démongyümölcsöt. A mexikói Iñaki Godoy tényleg
hozza azt a túlmozgásos örök optimizmust, ami a karakter meghatározója,
az ő elszántsága és életigenlése az, ami nem csak összetartja, de fel is építi a csapatot. Amit persze nehéz belőni, mások hurráoptimizmusa akár rettentő idegesítő is lehet, de Godoynál megtalálták a megfelelő arányokat, és ne feledjük, hogy gumiemberként egy talpraesett harcosról is beszélünk, aki itt kezdi felfedezni, hogy pontosan mire is képes.
Ami jó kis akciókat ígér, különösen úgy, hogy Luffy egészen bizarr dolgokra képes, és csatakiáltásként mindig be is mondja, milyen figurát fog használni. Remekül találták el a hallgatag kardforgató, Roronoa Zoro karakterét – az őt alakító Mackenyu a nagy Sonny Chiba fiacskája! – a nagyot mondó csúzlimester Usopp (Jacob Romero) megjelenésre is telitalálat, akárcsak a mindig elegáns, pincérből lett harcművész Sanji (Taz Skylar). Luffy mellett azonban a legizgalmasabb alak a vörös hajú navigátorlány, Nami (Emily Rudd), aki a legjobban kidolgozott háttérsztorit kapja az összes szereplő közül – és Ruddnak fekszik is a dolog. Így együtt, ennek a társaságnak érdemes szurkolni.
Látványos kalandból jut bőven
Azt azért szögezzük le, hogy attól, hogy Monkey D. Luffy kalóznak vallja magát, még nem kalóz, inkább kincskereső – viszont a sorozat telis-tele van TÉNYLEG elvetemült kalózokkal és kalózvadászokkal, és bár meséről van szó, ez egy nagyon véres mese. A hivatalos korhatár besorolás 13+-os, ami nagyjából stimmel, de volt olyan jelenet, ahol még én is összerándultam. Ami azért furcsa, mert egy 90%-ban nagyon vicces, könnyed sorozatról van szó - hogy aztán bumm, beüssön valami kőkemény vagy valami torokszorító. Eiichiro Oda és a sorozat készítői elképesztően színes, izgalmas és veszélyes világot hoztak össze rendkívüli helyszínekkel. Van itt baltakezű parancsnok, gyilkos bohóc artistakalózok élén, cselszövő komornyik, falábú séf, egy legyőzhetetlen harcos egy karddal, ami nagyobb, mint ő,
és még sorolhatnánk az extravagáns karaktereket.
Persze mind az öt főszereplőnek saját története van, és ezekre is szánnak időt, és szinte soha nincsen üresjárat. Ehhez vegyük hozzá a gigászi költségvetést, ami azt is jelenti, hogy az egész nemcsak pazarul néz ki, de képes hozni egy olyan képi világot, ami önmagában is működik, de megidézi az animéket is.
Nem minden fenékig tejfel
Nem a mi feladatunk, hogy rámutassunk az eredeti alapanyagoktól való esetleges eltérésekre, hogy milyen Sanji szemöldöke és mekkora Usopp orra, és a nézők zöme sem ezzel foglalkozik majd. Hanem mondjuk azzal, hogy az akció a rengeteg beletolt pénz ellenére is kisebb léptékű – amivel nekem nincs bajom, de, ha csak egy fél epizódra is,
megvillanthattak volna valami igazán látványosat is.
Az is lehet, hogy többet kellene tudnunk az egyes mellékszereplőkről, kinek mitől vannak rendkívüli képességei, és az is lehet, hogy nem lett igazán kidolgozva az első évad főgonosza, Arlong, a halember (McKinley Belcher III). Mert egyrészt szinte semmiben nem tér el a többi rosszarcútól, másrészt mondvacsináltnak tűnik az „elnyomják a népemet, ezért állunk bosszút” kezdetű motiváció, pláne úgy, hogy ebből az elnyomásból semmit nem mutattak előzményként.
Vannak inkább technikai vagy dramaturgiai jellegű problémák is. Bár a 8 epizód nagyjából egyformán izgalmas, sokszor szakítja meg indokolatlanul a történetet Monkey tengerész kadét barátja, Koby mellékszála – ő sokat tipródik azon, hogy a barátját kell üldöznie, de ennél sokkal nagyobb szerep nem jut neki, viszont sok időt visz el. Az is furcsa, hogy a nagy leszámolásra az utolsó rész első felében kerül sor, hogy aztán a hátralévő időben semmi lényeges ne történjen. Ez akkor lenne érthető, ha szépen minden szálat elvarrnának, de erről itt szó sincsen, sőt, azzal, hogy hőseink „hivatalosan” is kalózok lettek, most kezdődik csak az igazi kaland, ahogy azt az utolsó képsorokkal érzékeltetik is.
