Köles Ferenc A mi utcánk című részeg monológja szeptemberben a Kristályban vendégeskedik.
Alighanem mindegyik nép irodalmában vannak olyan nagy jelentőségű, emblematikus figurák, akik többet érdemeltek volna a sorstól – megbecsülésben, ismertségben, olvasottságban. Ha a félmúlt, a 20. század utolsó harmadának magyar irodalmában kutatunk ilyen alak után, gyorsan eljutunk Tar Sándorhoz: gyűlölik vagy rajongják, de ő az, akit nem lehet megkerülni, ha meg akarjuk érteni a vidéki Magyarország hétköznapjait. A kiváló pécsi színművész, Köles Ferenc sem kerülhette el a nagy találkozást: A mi utcánk című részeg monológ most a Kristályban vendégeskedik.
Ennek az előadásnak valószínűleg muszáj volt megszületnie: ahogy a Jászai-díjas színész egy interjúban elárulja, debreceni gyerek volt, és ott Tar Sándor a család baráti köréhez tartozott. Köles Ferenc nem foglalkozott az írót ért utólagos, sokaknak máig csámcsogni valót jelentő vádaskodások arról, hogy besúgó volt, hogy a melósvilágban rejtegette homoszexualitását; nem, őt az egykori debreceni közeg és annak jellegzetes alakjai foglalkoztatták. A Szabó Kornél Dénes csellójátékával kísért szólóelőadás így mutat túl önmagán: valójában egy letűnt korszak, egy elfeledett világ mementója lesz.
A Pécsi Nemzeti Színház stúdiójában bemutatott, nagy erejű előadás rendezője, Szabó Attila egyben az izgalmas színpadi adaptáció készítője is. A hasonló című novelláskötet harmincnál több szövege jelenti az alapot és a kiindulást, de nem titok, hogy a színész és a rendező a hosszú, közös munka során feldúsította, kissé áthangszerelte az anyagot. A saját családi történetek épp úgy beszüremlenek a bő egyórás produkcióba, ahogy a Tar Sándornál csak indirekt módon megjelenő humor is jelentős szerephez jut.
Hogy miért? Köles Ferenc szépen beszél erről:
...olvasva Tar Sándort, annyira lehúz, mintha követ ettél volna. Muszáj ellentartanunk. Még ne engedjük le az iszapba, a sárba, egyből átüt rajta a sors, az akkori élet. A próbán is fájdalmas volt, hogy ne vigyen le nagyon hamar a föld alá, mert akkor nézhetetlen.
Örömmel jelentjük, hogy a bravúr sikerült: a többek között a tatabányai MOST Feszt-en a legjobb monodráma díjával kitüntetett előadás pengevékony határvonalon billeg, de mielőtt elfogadhatatlan túlzásokba esne, rendező, színész és zenész biztos kézzel igazítják pályára a mindig kisiklani kész szerelvényt.
Részeget játszani színpadon egyszerre nagyon hálás és végtelenül nehéz feladat: Köles Ferenc alakítása attól mesteri, hogy miközben megrendítően közeli, szinte alkoholszagú a játék, folyamatosan ott van a groteszk és az abszurd, vagyis az a józanító távolság, ami segít abban, hogy kívülről vessünk szánakozó, megértő, legvégül pedig elfogadó pillantást a megtört alakra.
Van még valami, amitől a pécsi A mi utcánk nem megkerülhető: bár az alkotók a rendszerváltás környéki és utáni, hirtelen a semmibe zuhanó vidéki Magyarországról beszélnek, megrendítő a felismerés, hogy milliók még ma is pontosan így élnek ebben az országban. Tetszik vagy sem: az ő utcájuk a mi utcánk is.
