Bár két hónappal Szent Iván éje után játssza a Budaörsi Latinovits Színház jól összeszokott társulata augusztus 27-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon Shakespeare talán legtöbbször műsorra tűzött komédiáját, ez senkit ne rettentsen vissza: a nevetés, a szerelem, a bohóckodás véletlenül sem térhez és időhöz kötött. Különösen nem az ebben a markáns színekkel és lendületes ecsetvonásokkal megfestett feldolgozásban.

A Junior Prima-díjjal kitüntetett Fehér Balázs Benő a harmincas rendezőgeneráció sokat foglalkoztatott tagja, akinek bemutatói máris eseményszámba mennek. Extravagáns látványvilág, határozott rendezői kézjegy, magabiztos színészvezetés jellemzi sokszor klasszikusok közül válogató színreviteleit. Shakespeare vígjátéka, a Szentivánéji álom szinte kiköveteli magának azt a fajta szertelen, fiatalos, mégis pontos színházi megközelítést, ami Fehér munkáinak a sajátja. A folyton összekapcsolódó szinteken zajló történet korlátlan számú lehetőséget biztosít színésznek, rendezőnek és minden alkotótársnak, hogy együtt gondolkodjon színházról, szerelemről, szabadságról – szóval az élet fontos dolgairól.

A belvárostól legtávolabb eső budapesti teátrum, vagyis a Budaörsi Latinovits Színház dinamikus fejlődése évek óta töretlen: egyszerűen muszáj odafigyelni arra, ami náluk történik. Mind a repertoár következetes építése, mind a meghívott jónevű rendezők listája mutatja, hogy a színház vezetése elkötelezett a minőségi színházcsinálás mellett. Fehér Balázs Benő randevúja a kirobbanó formában lévő budaörsi társulattal fontos állomás a hosszú történetben.

Hogy lehet-e újat mondani a Szentivánéji álomról négyszáz évvel a megírása után, abban nem lehetünk egészen biztosak. Abban viszont igen, hogy aki többedszer látja a darabot, az is pompásan szórakozik majd a budaörsi álmodozókat nézve. Devich Botond díszlettervező és Szakos Kriszta jelmeztervező végletesen komolyan vették a címbe is belefoglalt álmot: szürreális, harsány, (rém)álomszerű látványvilágot képzeltek az athéni erdő helyére, amit Józsa Tamás tágas zenei válogatása tovább árnyal.

A Szentivánéji álom népszerűségének egyik oka, hogy a sok-sok fordulat és bonyodalom olyan struktúrába simul, ami összetettsége ellenére is jól követhető és átlátható. A történet (legalább) három szinten játszódik: a szerelemről elég szögletes elképzelésekkel rendelkező athéni uralkodó udvarából az erdőbe, pontosabban egymás karjaiba menekülő négy szerelmes csak a sodró felütés a történethez. Az athéni erdőben ugyanis már nem az emberek, hanem a nagyhatalmú tündérek osztják a lapokat, és ők nem csak egymással, de az arra tévedő emberekkel is előszeretettel frocliznak. Mindez persze nem lenne igazi Shakespeare-vígjáték, ha a szerző nem hozná játékba kedvenc témáját: a színházcsinálást. Mint azt a Szentivánéji álom minden rajongója pontosan tudja, és legyen szó akármilyen előadásról, nagyon várja is, a műkedvelő színházi truppot alkotó athéni mesteremberek ellenállhatatlanul vicces jelenetsort kaptak ajándékba a világ leghíresebb drámaköltőjétől.

Fehér Balázs Benőt is ez, az erősre sodort teátrumi szál foglalkoztatta leginkább, és döntésének csak örülni lehet. Mert ebből a Shakespeare nyomán született színházi látleletből világos lesz, hogy hányféle módon, milyen gyönyörök és gyötrelmek közepette születik az a varázslat, aminek aztán héttől tízig boldogan tapsolunk. A színlapra vetett rövid pillantás megmutatja, hogy itt valami más történik, mint amit megszoktunk, hiszen a Böröndi Bence nevű színművészt Böröndi Bence alakítja, a Göndör László nevű rendezőt Göndör László, és így tovább. A nézőt joggal érdekli, hogy mi zajlik a kulisszák mögött, önazonos és dilettáns mesterember-színészeink meg is adják a nem is annyira bűnös élvezetet.

De nincs elmismásolva a másik két fő szál sem: Ilyés Róbert és Takács Katalin a párhuzamos valóságok, vagyis az emberi és a tündérvilág hol esendő, hol zsarnoki ura és úrnője. És ne feledkezzünk meg minden Szentivánéji-előadás központi figurájáról, a bajkeverő, de némi presszióra végül mindent helyre hozó Pukkról: Fekete Ádám szomorú bohócnak maszkírozva szórakoztatja elsősorban nem munkáltatóját, a tündérkirályt, hanem önmagát – meg persze a nézőtéren ülő hálás közönségét.