Két kisvárosi lúzer szeretne megszabadulni a feleségétől, de lehet, hogy erre nem az internetes orosz bérgyilkos rendelés a legjobb módszer. Sőt, biztos, hogy nem ez a legjobb módszer.
Kinek ajánljuk? Aki oda és vissza van a dán filmekért
A dán film és azon belül is a dán vígjáték a világ legjobbjai közé tartozott egy időben, nem is olyan régen. A 2005-ös Ádám almái például minden idők egyik legjobb és nem mellesleg legmeghökkentőbb komédiája, és azóta is azt várjuk, hogy az apró, de gazgad ország újra valami hasonlót produkáljon. A Kisvárosi gyilkosok esetében erre volt is némi esély, hiszen a két főszereplő, Ulrich Thomsen és Nicolas Bro is szerepelt annak idején minden idők legfeketébb vígjátékában és a tónus most sem kifejezetten napsütésben tocsogó.
Egy szürke, unalmas kisvárosban járunk, valahol az isten háta mögött, ahol két semmirekellő mesterember éli unalmas életét. Minden ügyfelüket átverik, elvállalják a melót, lepakolják a cuccukat, felveszik az előleget, majd eltűnnek, amikor éppen ráérnek, újra megjelennek, még kérnek pénzt és ha úgy jön ki a lépés, hónapokkal később fejezik be a munkát – ha nem, akkor még később vagy soha. Akár magyarok is lehetnének. Gyűlik is a pénzük, de nem boldogok, mert otthon nem jutnak szexhez, sőt, semmittevő feleségük lenézi és lekezeli őket – mondom, lehetnének akár magyarok is. Gondolják is a nem túl okos férfiak, jól elválnak, és akkor mehetnek Thaiföldre kurvázni, de csak ekkor esik le nekik, hogy akkor az asszonyoknak jut mindennek a fele.
Nekikeserednek a hírre, és ha egy férfi nekikeseredik, akkor iszik, és az egyikük benyomva egy orosz bérgyilkost rendel az interneten. Az orosz meg is jelenik, de természetesen semmi sem alakul úgy, ahogy azt balfék hőseink eltervezték, és hamarosan az asszonyok is saját gyilkost fogadnak, egy angolt, mert azt mondják, azok diszkrétek és elegánsak. Nő is a hullák száma, de soha nem az hal meg, akinek kéne, amiből akár egy fergeteges fekete vígjáték is kijöhetne, de nem jön ki. Valamiért mind Ulrich Thomsen, mind Nicolas Bro félgőzzel nyom mindent, pedig nagyszerű színészek mindketten, de itt alig adnak bele valamit – nyilván az sem segít, hogy pont két, mindenbe belefásult, unalmas fazont kell játszaniuk.
Aki érdekes, az a részeges, életvidám és sokat látott orosz bérgyilkost alakító lengyel Marcin Dorocinski, akit korábbról inkább drámai szerepekből ismerhetünk. Persze hálás dolog egy alkesz oroszt parodizálni, de ő tényleg életre kelti a figurát, aki szerint az, aki nem boldog, az valójában meg akar halni, így nem gond, ha végez az illetővel. Az aztán központi motívum lesz és ez tényleg szórakoztató a filmben, sok minden más egyáltalán nem az. Semmi vicces nincs az angol kollégában, aki tényleg egy rossz paródia, és főhőseinket sem sikerült különösebben szerethetővé tenni, így én például egyáltalán nem bántam volna, ha bajuk esik.
Nem véletlen, hogy a rendező, Ole Bornedal (Szabadíts meg minket a gonosztól, Csak egy szerelmesfilm) inkább a dán film másodvonalába tartozik, bár ennél nagyságrendekkel jobb filmjei is voltak. Itt egyszerűen nem találja meg se a megfelelő hangnemet, se a megfelelő tempót, hogy érdekessé tegye lúzereink harcát a saját sorsuk ellen, és amikor érzi, hogy elakad, olyan ósdi vígjátéki trükkökhöz nyúl, mint a férfiak női ruhába öltöztetése. A jó hír az, hogy még egy rossz dán vígjáték sem lehet teljesen nézhetetlen, pláne ilyen remek színészekkel, de hol van ez a fénykortól!
Értékelés: 6/10
