Filléreső (1981) – Éjjeli baglyok

Edward Hopper legismertebb képén, 1942-ben készült olajfestményén négy alak látható egy étkezdében az éjszaka közepén, a fehér ruhás felszolgáló és három vendég – egy pár és egy magányos férfi. Mintha mindegyiküknek meg lenne a saját története – és mintha egy film noir szereplői lennének, akik terveznek valamit, vagy hírekre várnak. Hopper nagy filmrajongó volt, és képeit úgy festette meg, mintha egy-egy megállított filmjelenet lennének – így logikus, hogy az ikonikus kép, amelyet állítólag A gyilkosok című Hemingway novella inspirált, a filmekből is visszaköszön.

Herbert Ross rendezőt is megihlette a kép, aki konkrétan elkészíttette a díszlettervezőjével az étkezdét, ahol főhősünk, Arthur Parker (Steve Martin), a kottákban utazó, nagyravágyó utazóügynök a szeretőjével (Bernadette Peters) találkozik. Bár nem film noirról van szó, a gyakran musicalbe hajló, félig egy álomvilágban játszódó film a gyilkossággal vádolt Arthur halálával ér véget, mert akik az éjszakában élnek, azokra nem sok jó vár.

Django elszabadul (2012 ) - A kékruhás fiú

Ironikus, hogy Thomas Gainsborough festménye, A kékruhás fiú, amely egy tehetős angol vaskereskedő fiát ábrázolja, tisztelgés Anthony van Dyck németalföldi festő munkássága előtt, miközben ma már magát Gainsborough-t szokás idézni. A kép két Batman filmben is felbukkan, és egy rakás más alkotásban is, de rendszerint finom jelzésként valahol a háttérben, Quentin Tarantino viszont nem a finom utalások embere: ha ő kölcsönöz valahonnan, azt szereti ki is hirdetni, szereti az arcunkba tolni.

Nem véletlen, hogy a felszabadított rabszolga, Django (Jamie Foxx) első küldetésén egy ilyen, ragyogó kék öltözetet visel, amikor egy ültetvényen leszámol a körözött Brittle fivérekkel – később természetesen jóval praktikusabb ruhákat visel. Itt azonban minden a teátralitásról szól, arról, ahogy Django leteszi a névjegyét. Bár QT rendszerint az elmúlt 50-60 évből meríti kifejezetten popkulturális utalásait, a déli ültetvények „gótikus” hangulata megengedte, hogy egy ilyen klasszikus alkotás is hivatkozási ponttá váljon, ráadásul a film ruhatervezője, Sharen Davis kifejezetten azt az utasítást kapta, hogy Djangóból egy "rock-n-roll” karaktert faragjon, és ez a szerelés tényleg menő, ha nincs is sok köze a rokokó festészethez.

A visszatérő (2015 ) – Apátság a tölgyfák között

Caspar David Friedrich a késői romantika egyik legismertebb alakja, akinek Vándor a ködtenger felett című alkotását szokás emlegetni, de az akkor még Svédországhoz tartozó Pomerániában született festő egy sor hasonló allegorikus tájképet készített fénykorában, ahol az ember meghajol a természet komor nagysága előtt. Figurái nem aktív szereplők, hanem tanúi az enyészetnek, a tájnak, amelyben csak elveszni lehet, és pont ilyen alak Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) Alejandro González Inárritu történetének ezen a pontján. Glass ekkorra már elveszítette félvér fiát – korábban indián feleségét is -, túlélt egy csatát az indiánokkal, egy medvetámadást, egy összetűzést francia prémvadászokkal és még sok minden mást.

Ő egyrészt egy igazi túlélő, másrészt szemtanú: a határvidék indián kultúráinak pusztulásának, a megélhetésüket biztosító nagy bölénycsordák eltűnésének és a fehér ember által behurcolt betegségek pusztításának tanúja, amely mély sebeket hagy rajta. Ezért fontos momentum, amikor a szürkületben egy templom romjaira bukkan, amely egyszerre egy áhítatos pillanat, és annak szimbóluma, hogy az új, hódító civilizáció sem elpusztíthatatlan. Nehéz nem látni a párhuzamot a munkájáért Oscart kapó Emmanuel Lubezki képe és Friedrich melankolikus festménye között.

Truman show (1998 ) - Architecture au clair de lune

René Magritte, a belga születésű szürrealista festőművész imádta az egyszerű, letisztult formát, a kék színt és a teliholdat, meg persze a rejtett jelentéseket, és ebbe a képbe mindent bele tudott sűríteni. A fehér falú, ablak nélküli épület felett telihold ragyog, erős fénye már szinte mesterséges megvilágítást ad mindennek, köztük a „semmibe” vezető lépcsőnek – egyedül az átjáró van árnyékban és a benne lévő, a holdat tükröző sötét gömb, és mintha ezek a részletek valamiféle titkot rejtenének.

Ahogy Truman Burbank (Jim Carrey) élete is egy nagy titok része, amiről csak ő nem tud. Ő egy valóságshow főszereplője, mindenki, aki körülötte van, színész és statiszta, életének minden eleme meg van rendezve, ha bármi spontán dolgot tenne, a "helyes" irányba terelik. Csakhogy a titokra egyszer csak fény derül, és Truman eljut ahhoz a fehér falhoz, amely elzárja a külvilágtól, megtalálja a Magritte festményből kölcsönzött lépcsőt, amely felvezet az ajtóhoz, amelyen keresztül távozhat, majd még utoljára elmondhatja a mondatot, amiről mindenki ismeri: „Ha nem látlak, jó napot, jó estét és jó éjszakát!”

Forrest Gump (1994) – Christina világa

Az amerikai „álom” egyik ikonikus képe a realista festő, Andrew Wyeth festménye, amely a Wyeth család Maine-állambeli nyári lakjában készült, és az egyik szomszédjuk, Anna Christina Olson szerepel rajta, akit a festő gyerekkora óta ismert – bár modellt a felesége „ült” hozzá. Olson izomsorvadásban szenvedett, de nem volt hajlandó kerekesszéket használni, sokszor a földön csúszva tett meg rövid távolságokat, és Wyeth-et, aki gyakran volt ennek szemtanúja, megfogta a nő elszántsága, akinek a kép hátterében látható ódon épület is szinte elérhetetlen távolságot jelentett. A rendkívüli hangulatot árasztó kép megihlette Robert Zemeckist is, aki ezzel a kompozícióval ad egyfajta feloldozást a hazatérő, bűnbánó Jennynek (Robin Wright), Forrest (Tom Hanks) örök szerelmének.

Schmidt története (2002) – Marat halála

Jean-Paul Marat a francia forradalom vészkorszakának egyik legvéresebb kezű figurája volt, nevéhez többnyire ártatlanul kivégzettek ezrei társulnak, míg végzett vele egy Charlott Corday nevű lány, aki a fürdőkádban szúrta le a jakobinus politikust. A súlyos bőrbetegségben szenvedő egykori filozófus ugyanis órákat töltött a kádjában szenvedéseit enyhítendő, de nem a gondolatait vetette a kezében tartott papírra, hanem a másnap kivégzendők nevét.

Halála fordulópont volt a forradalom történetében, amit a historizáló festő, Jacques Louis David örökített meg drámai módon. David személyes jó barátja volt a politikusnak, akit a gyilkosság előtti napon maga is meglátogatott – talán tiszteletadásból döntött úgy, hogy nem a gyilkosság aktusát festi meg, hanem a halott forradalmárt. Ezzel szemben a nyugdíjas biztosítási ügynök, Warren R. Schmidt (Jack Nicholson) élete maga a banalitás. Alexander Payne rendező pontosan ezt a kontrasztot örökíti meg, amikor a kádban fekvő, punnyadt testű férfit mutatja meg nekünk szinte milliméterre pontosan ugyanolyan testtartásban – tessék nézni a törölközőt és a tollat a kezében! -, aki fáradtan hanyatlik hátra, miközben belealudt a levélírásba.

Előző cikkünk a témában ITT olvasható!