Két félidő a pokolban (1961)

Bacsó Péter igaz történeten alapuló forgatókönyvéből nem kisebb név készített filmet, mint Fábri Zoltán, aki igazi sztárparádét vonultatott fel Garas Dezső, Márkus László, Gera Zoltán, Koltai János, Rajz János és persze a főszerepet alakító Sinkovits Imre személyében. Sinkovits Ónodit, az egykori focilegendát játssza, akinek 1944-ben egy Kárpát-Ukrajnába munkaszolgálatra vezényelt századból kell futballcsapatot verbuválnia, hogy Hitler születésnapjának tiszteletére megmérkőzzenek a német katonákkal. A kitartás, az emberi méltóság, a győzni és élni akarás tragikus meséjében Sinkovits átütő erővel formálja meg a hétköznapi hőst, aki csapattársaival együtt szívszorítóan jeleníti meg az örök érvényű hemingwayi mondást, miszerint

„az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha”.

A tizedes meg a többiek (1965)

Minden idők egyik legjobb magyar vígjátékából szinte bárki tud idézni valami aranyköpést „az oroszok már a spájzban vannak”-tól kezdve (eredetileg egyébként: „már a spájzban vannak az oroszok”) az „ide lőjetek!”-en át a „kétszer nem tévedek”-ig. Molnár tizedes alakjával Keleti Márton alkotása úgy állít örök emléket a tipikus ügyeskedő magyar kisembernek, hogy közben a filmtörténelemben az elsők között rántja le a leplet a „dicsőséges” háborúról. Helyzet- és jellemkomikumok sora gondoskodik róla, hogy közel hatvan év után is szétröhögjük magunkat a címszereplőn, a hibátlan modorú inason, Grisán, a megmentett orosz katonán és a többi szimpatikus katonaszökevényen.

Habár A tizedes meg a többiek szereposztása egyszerűen zseniális (Darvas Iván finomkodó Gálffy Eduárdja és Major Tamás „tévedhetetlen” Albertje különösen emlékezetes, de tényleg egytől egyig mindenki tökéletes), a filmet Pótvizsga rovatunkban bepótoló kollégánk találóan mutatott rá, hogy

„a film egyik legnagyobb erőssége Sinkovits parádés játéka,

aki Atlaszként cipeli a hátán az egész produkciót az akciófilmekbe illő nyitójelenettől kezdve egészen a fordulatos végkifejletig. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színészóriás, számos komoly drámai karakter megformálója úgy komédiázza végig A tizedes meg a többieket, mintha egész életében átöltözős helyzetkomikumokra épülő vígjátékokban szerepelt volna.”

Egri csillagok (1968)

A hódító török csapatok az 1500-as években feldúlják Magyarországot. Bornemissza Gergely és Cecey Éva gyermekként esik a félszemű Jumurdzsák fogságába, aki foglyait rabszolgának akarja eladni. Ám a gyerekek megszöknek, és magukkal viszik a babonás férfi talizmánját, akit ezt követően elhagy a szerencséje.

A Gárdonyi Géza valós történelmi alapokon nyugvó regénye nyomán készült Várkonyi Zoltán-rendezésben Sinkovits az egri várvédőket vezető Dobó Istvánt formálja meg – olyan tehetséggel, ami lehetővé teszi, hogy

a figurában anélkül fogalmazza meg azt a nagyságot és hősiességet, ami jellemzi, hogy patetikussá vagy elidegenítően emelkedetté válna.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy kalandos sztorija, remek figurái és látványos csatái mellett alakításával a színész is sokat tett azért, hogy az Egri csillagok mára igazi kultfilmmé váljon.

Isten hozta, őrnagy úr! (1969)

Örkény István Tóték című drámájának cselekményét valószínűleg a legtöbb magyar jól ismeri: a II. világháború idején járunk, egy kis mátrai faluban, ahol a tűzoltóparancsnok rettentően aggódik a fronton lévő fiáért. Családjával (feleségével és lányukkal, Ágikával) kapva kapnak hát az alkalmon, hogy vendégül lássák a fiú idegösszeomlás szélén álló parancsnokát, az álmatlanságban szenvedő őrnagyot, hiszen azt remélik, ha mindenben a kiszámíthatatlan és szeszélyes férfi kedvében járnak, Gyula sorsa jobbra fordulhat. Az őrnagy kívánságai azonban kezdenek elszabadulni…

Örkény művét Fábri olyan színészóriásokkal vitte filmre, mint Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Fónay Márta és Venczel Vera – s habár az Isten hozta, őrnagy úr! úgy maradt meg a köztudatban, hogy elsősorban a címszerepet hozó Latinovits jutalomjátéka, Sinkovits is ugyanolyan briliáns

– kettejük összjátéka pedig valami olyan parádés (Sinkovits lassú, csendes rezignáltsága kiváló ellenpontját képezi a másik színész ideges izgágaságának),

hogy sokadjára újranézve is hangosan felkacagunk például a budis jeleneten.

Retúr (1996)

Palásthy György (Meztelen diplomata, Hahó, Öcsi!, Égigérű fű) társadalmilag és pszichológiailag is rendkívül érzékeny roadmovie-jában egy olyan korosztályt állít a középpontba, amelyik a való életben és a filmekben is elhanyagolt generációnak számít – azóta is. A nyugdíjasokról van szó, egészen pontosan a hetven éven felüliekről, akik a többség szemében másodrendű állampolgárnak számítanak, haszontalannak és tétlennek érzik magukat, egy részükkel pedig családjuk sem foglalkozik. Na de a MÁV legalább igen, hiszen ingyen utazhatnak a vonatokon, és egy élelmes öregekből álló ütőképes, találékony csapat él is a lehetőséggel.

A szimpatikus hatos (Lohinszky Loránd, Kibédi Ervin élete utolsó szerepében, Bárdy György, Agárdy Gábor, Gera Zoltán és Sinkovits) tehát elindul Pestről, vesznek egy retúrjegyet egy éjszakai járatra valahova jó messzire, és vonatra szállnak, hogy reggel visszatérjenek a kiinduló állomásra. Ilyeténképp a vonatfülke jelenti számukra a világot, beszélgetéseikből pedig lassanként nemcsak a múltjuk és jelenük rajzolódik ki, hanem egyikük tragédiával előjelzett jövője is. A ma hajléktalanként senyvedő egykori tanár, Balogh szerepében Sinkovits Imre

nemcsak utolsó nagy felvillanását nyújtja,

de van benne még nem kevés Molnár tizedes vagányságából is: talán az alkotói szándék szerint is erre utaltak a figura díjnyertes cselével, vagyis azzal, hogy ha egy olyan utas ül be a kupéjukba, aki nem tetszik nekik, azonnal előkerül a pálpusztais edény...