A pápa ördögűzője után Crowe az Ördögűzésben egy megszállt színészt alakít.
Az utóbbi kb. egy évben ismét divatosak lettek az egyházi horrorok: olyan klasszikusok kaptak folytatást vagy épp előzménytörténetet, mint Az ördögűző (Az ördögűző: A hívő) vagy az Ómen (Az első ómen). Mégis, mint általában mindig, most is azok a filmek sikerültek inkább, amik nem egy franchise-t akartak felmikrózni, hanem megpróbáltak önálló úton járni, mint az olasz-amerikai koprodukcióban készült Szeplőtlen, ami erős motívumrendszerével, vérfagyasztó liturgikus zenéjével és hátborzongató történetével az év első felének egyik legjobb horrorja lett. A Russell Crowe főszereplésével készült Ördögűzés szintén saját utakon jár, de ez nem mindig vezet az üdvösséghez.
A megszállottság mindkét oldalán
Ha ismerős az Ördögűzés plakátja, melyen Russell Crowe papi gallérban látható, amint épp egy feszületet szorongat, akkor nem csal az emlékezeted: tavaly mutatták be A pápa ördögűzője című filmet, melyet hasonló képekkel promóztak. Crowe abban a címbeli papot, Gabriel Amorth atyát alakítja, aki tesz a Vatikán szabályaira, mégis ő a legmenőbb olasz ördögűző, aki nem mellesleg Vespán közlekedik. A film, bár nem volt maradandó, de elég izgalmasan hozta a műfaj kliséit, Crowe pedig kisujjból eljátszotta a rebellis papot, aki olyan lazán vezényli le az ördögűzéseket, mint más egy keresztelőt – egészen addig, amíg démonára nem akad. Érdekes és tulajdonképpen izgalmas is, hogy alig egy évvel ezután a színész egy olyan filmben játszik főszerepet, melyben a démon által megszállt áldozatot alakítja.
De mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik: bármilyen csábító azt gondolni, hogy az Ördögűzés A pápa ördögűzőjének következménye, valamiféle reflexió arra, valójában az Ördögűzés a korábbi film. Azt ugyanis már 2019-ben leforgatták, akkor még The Georgetown Project címmel, csak
közbeszólt a COVID, és el kellett halasztani a bemutatót, egészen mostanáig,
mivel elhúzódtak az utómunkálatok.
Metahorror (is lehetne)
Az Ördögűzés főszereplője, Anthony Miller (Crowe) valójában nem is pap, hanem egy lecsúszott színész, aki több évre kiesett a szakmából. Joshua John Miller debütáló rendezésének főhőse több szempontból is terhelt figura, sőt talán kissé túl is lett terhelve: mikor kiderült, hogy a felesége rákban szenved, a pia, majd a kábítószer után nyúlt, és teljesen elhanyagolta a családját és saját magát.
Megbukott férjként, apaként és színészként is.
Most azonban, hogy végigcsinálta a rehabot, kap egy új esélyt: kamasz lánya, Lee (Ryan Simpkins) hozzá költözik, és egy új filmszerep is vár rá, ami nagyon úgy fest, hogy a klasszikus, 1973-as Az ördögűző remake-je (ki ne ismerné fel már az első pillanatban az ablakban tükröződő utcalámpát és a taxiból kiszálló pap jelenetét). Miller alakítja majd az egyik papot, ám mint kiderül, fiatal korában neki is volt kapcsolta az egyházzal, még ministrált is, ám már templomba se jár – nem nehéz kitalálni, miért.
Az Ördögűzés úgy indul, mintha egy metahorror lenne: azt ígéri, hogy egy horrorfilm forgatásán játszódó horrorfilm lesz (mind például a Sikoly 3.), pláne, hogy a háttérben felsejlő klasszikus,
Az ördögűző eleve elátkozott forgatásként él a köztudatban, szóval masszív alapanyaga lett volna egy filmnek, ami a démoni jelenlét és a véletlen balesetek közt balanszíroz.
Ehelyett a könnyebbik utat választotta a forgatókönyv (ami a rendező és M.A. Fortin munkája): egyértelmű a túlvilági jelenlét, és egy idő után már arról is megfeledkezik a sztori, hogy forgatáson vagyunk. Eltűnnek a reflexiók, és az egész film egy apa-lánya megváltástörténetté szűkül.
Láttunk már rosszabbat is
Az Ördögűzés ott csúszik el, hogy túl sok mindent szeretne másfél órába sűríteni, és igazából semmit se épít fel igazán. A horrorfilmes önreflexiót úgy hagyjuk magunk mögött kb. a film felénél, mintha tényleg valami entitás szállta volna meg a filmet, hogy egy másik irányba vigye el. Anthony és Lee kapcsolata alapvetően érdekes lenne, és mint kiderül, ez az egész sztori tétje: a szétcsúszott férfi ismét apává válik – sőt, most lesz igazán az, csak épp az elején meg nem ezt építik. A problémás kamaszlányból nem elég annyit mutatni, hogy felfüggesztették az iskolában és levágta a haját, pláne, hogy utána meg minden erejével azon van, hogy az apját istápolja. De a lecsúszott férfi sem annyiból áll, hogy legénylakásban él, és retteg attól, hogy visszaesik – az meg végképp nem reális, hogy mit keres egy gyógyult alkoholista hűtőjében egy üveg sör. Ám
mivel a film eleje inkább a horrorfilmes utalásokra helyezte a hangsúlyt, a karakterek elsikkadtak, a második felében viszont értük kéne aggódni.
Sehogy se jó ez így!
Persze még mindig sokkal jobb, mint az utóbbi időszak leggyalázatosabb megszállás-horrorja, Az ördögűző: A hívő, ami nem csak az eredeti műhöz, hanem az egész műfajhoz is méltatlan. Az Ördögűzés ehhez képest kifejezett felüdülés, és figyelembe véve, hogy bizonyos motívumaiban megpróbál újat hozni a megszállás folyamatába és milyenségébe, még akár kimagasló is lehetett volna. Arra gondolok, hogy itt
végre nem egy gyereket, vagy egy tinédzsert száll meg a démon, hanem egy felnőtt férfit
– persze a gonosz most is úgy viselkedik, mint egy ragadozó: a leggyengébbet, a legkiszolgáltatottabbat kapja el. Ez is sok lehetőséget rejtett volna magában, de – ahogy sok minden mást – ezt is csak minimálisan használta ki a film.
még több ördögűzés
