Íme, egy film, amiben az emberek folyton leveseket kóstolnak. És ettől boldogok lesznek, sírnak, szeretnek, megbocsájtanak, múltat idéznek és némileg mellékesen jól laknak. Mindez Japánban, majd Szingapúrban történik.
A film első harminc másodpercében egy életunt japán séf főz meg és tálal egy ramen levest, és ez annyira jól néz ki, hogy tudtam, akármi is fog itt történni, olyan nagy baj már nem lehet. A séfről hamarosan kiderül, azóta ilyen, hogy elveszítette feleségét, akit még Szingapúrban ismert meg és onnan hozott magával, és a nagy világfájdalmában már felnőtt fiával sem igazán foglalkozott soha, pedig együtt élnek és dolgoznak. Aztán egy nap apukára holtan találnak a pult mögött, a holmiját átnéző fiú, kinek neve Maszato, egy régi levelekkel, fényképekkel és emléktárgyakkal teli bőröndöt talál. A csomag édesanyjáé volt, és benne ott van a naplója, csak az a gond, hogy mandarinul van írva, és bár a fiú tízéves múlt, amikor anyuka elhunyt, egy szót sem tud kínaiul. Így aztán egyenesen Szingapúrba kell utaznia, hogy felkutassa családjának gyökereit, és megtudja, milyen titkokat hagytak maguk mögött a szülei.
Mivel a Ramen shop – Ízek a múltból annak idején a Berlinale „Kulináris mozi” szekciójában debütált, sejteni lehetett, hogy mindez arról fog szólni, hogy az ételeken keresztül találhatunk önmagunkra és ismerhetünk meg másokat, más kultúrákat, ami ugyan ordas nagy közhely, de ártani senkinek sem árt. És így is történik. Maszato a hatalmas metropoliszt egy gasztroblogger lányon keresztül ismeri meg, aki szépen elmagyaráz mindent neki – és így nekünk is -, amit tudnunk kell Szingapúrról, ami egyébként a rendező, Eric Khoo (Tatsumi) szülővárosa. Megtudjuk, milyen kultúrák találkoznak itt – kínai, maláj, indiai, brit, japán, és még ki tudja, mi -, ahogy azt is, miért nem szereti itt mindenki a japánokat, akik, mint mindenhol, amerre a háború során jártak, itt is iszonyú kegyetlenségeket vittek véghez, elsősorban a kínai lakossággal szemben. De ez a múlt, a jelen a főzés, és ez a film, ahol tízpercenként azt látjuk, hogy valaki belekóstol egy ételbe, rendszerint valamiféle levesbe, ízlelgeti, majd kikerekedik a szeme, felragyog az arca, és azt mondja: „Ez mennyei!”.
És el is hiszem nekik, mert látszik, hogy itt mindenki mindenbe beleadja a lelkét, különösen a főzésbe, itt egy adag levessel barátkoznak, egy másikkal kérnek bocsánatot és egy harmadikkal. A leveshez jár a szomorúság, a sírás és az öröm is. Ami egyrészt nagyon szép dolog és csodás gesztus, főleg ha jó az a leves, másrészt egy meglehetősen egyszerű történetről van szó. És ilyenkor mindig az számít, milyen hangulattal képes eladni a rendező ezt a történetet, hogyan tud minket megszólítani. Khoo kitárja a szívét, és bár nem alkotott zseniálisat, sőt, attól jó messze van, de nagyon szerethető az, amit letesz az asztalra, és bár tudom, hogy ez is közhely, de baromira megkívántam mind a rament, mind Szingapúr itt is rengeteget emlegetett nemzeti ételét, a bak kut tehet. Ami vagy tíz órán át főzött sertésoldalas tea, vagy húsoscsont-tea, amihez a tea elnevezés csak azért jár, mert helyi jó erős oolong teát szokás inni ehhez a leveshez.
Értékelés: 7/10
