Annak idején, még 2008-ban kisebbfajta szenzáció volt Matteo Garrone maffiafilmje, a Gomorra, amely többek között elnyerte a zsűri nagydíját Cannes-ban. Az a film kendőzetlenül és könyörtelenül, tűpontossággal mutatta be a nápolyi alvilág, a Camorra működését, és nem véletlen, hogy Roberto Saviano forgatókönyvíró, aki a saját regényét adaptálta, a maffia bosszúja elől rejtőzködve élt éveken át. És most egy újabb nápolyi maffiamese készült szintén Saviano egyik regényéből, amire azért felkapja a fejét az ember, de különös módon a Ragadozók szinte alig áll köszönőviszonyban a valósággal, a kendőzetlenség és a könyörtelenség pedig eszembe sem jutna, ha megpróbálnám leírni. Sokkal inkább jutna eszembe a naivitás.

Mivel hőseink még gyerekek vagy majdnem gyerekek, a naivitás elvileg még illene is ide, és Nápolyban valóban komoly problémát okoznak az ún. bébibandák. Az igazi bűnözők sokszor velük végeztetik el a piszkos munkát, mivel ők nem büntethetők, vagy legalábbis nem olyan tétel vár rájuk lebukáskor, de ez nem jelenti azt, hogy ők ne lennének kevésbé agresszívak, célratörők. Nem úgy, mint ezek a srácok. A tizenöt éves Nicolát (az egyébként amatőr színész Francesco Di Napoli) és barátait egy plázában ismerjük meg, amikor éjszaka ellopják onnan a karácsonyfát, elkergetve a rivális gyerekbandát. Fogják a nagy fát, és viszik haza a telepre, gondolhatnánk, milyen szép gesztus, szeretik az ünnepeket, de nem, hatalmas máglyarakásra kerül a szép fa, jelezve, hogy itt azért nem sok mindennek lesz értelme. Ami nem feltétlenül lenne baj, az igazi bűnözésről szóló filmekből rendre kiderül, sokszor milyen ostobák és rövidlátóak azok a fiatalok, akik azt hiszik, egyik napról a másikra gazdagok és híresek lesznek, de Claudio Giovannesi (Fiore, Ház a felhők fölött) rendező valami egész mást akar elmondani.

Az ő hőse ugyan szereti a pénzt és szereti szórni, de talpig becsületes, talpraesett, jó eszű fiú, aki talán csak azért akar maffiózó lenni, mert nem megy neki a foci – mellesleg ez így konkrétan el is hangzik, csak félig viccből. Még csak nem is mélyszegénységből jön, erős az igazságérzete, és nem akar mást – a sok pénzen és egy csinos barátnőn kívül -, mint segíteni édesanyján és kisöccsén, illetve irtó ronda, de nagy és drága bútorokat venni nekik. Mivel remekül ismer fel minden lehetőséget, először barátaival állást kap a helyi maffiánál, füvet árulnak, és pénzt hajtanak be, majd amikor a banda vezetőit lecsukja a rendőrség, szövetkezik a környék régi, annak idején kiebrudalt uraival, majd egy öreg, házi őrizetben lévő gengszterrel, hogy megszerezze a negyed feletti egyeduralmat. És mi az első intézkedése a hatalom megszerzése után: hát elmondja minden boltosnak, hogy ezentúl nem szed védelmi pénzt, mert ez egy ilyen rendes kölök.

És az egész abszolút valószínűtlen, a vértelen hatalomátvétel, az, hogy elviszi a rendőrség a teljes konkurens garnitúrát, akik aztán valahogy bentről, a sittről sem tudnak semmit sem irányítani, a nagylelkűség, a hősszerelmes pózok – Nicola rengeteg lufit visz a lánynak, aki tetszik neki. Az ember már-már kedvet kap ahhoz, hogy tinigengszter legyen a napfényes Nápolyban, hogy aztán hirtelen elvegyék a kedvét. Mert az addig oly nyájas és szerethető fő minimaffiózó teljesen érthetetlen és dramaturgiailag értelmezhetetlen módon aztán egyik pillanatról a másikra mégis kegyetlen bűnöző lesz, de csak egy mozzanat erejéig, hogy aztán fura módon megint felvegye a nyájas olasz bébi Robin Hood szerepét. És furcsa módon ez az epizód sokkal jobban működik, minden valószínűtlensége ellenére, mint az egész film, a néző pedig csak vakarja a fejét, hogy mit is akarhatott a rendező bácsi. Tudom, mert sok ilyen filmet láttam, hogy valami olyasmit, hogy ezek a srácok eleve halálra vannak ítélve, és majd felőrli őket ez a világ, de így elmondva ez csak valami furcsa, félresikerült mese.  

Értékelés: 5/10