A Napfény 2007-ben valószínűleg elég sok nézőt késztett intenzív fejvakarásra. A többség joggal feltételezhette, hogy Danny Boyle sci-fije olyan lesz, mint a rendező korábbi filmjei, stílusos és provokatív, de könnyen érthető és befogadható produkció. A klasszikus űrkalandnak induló Napfény a fináléra ehhez képest olyan szürreális fordulatot vett, amelyre ritkán van példa mainstream filmekben.

A felelős mindezért Alex Garland, aki A part című regényével lett ismert, de ő írta a 28 nappal később, a Ne engedj el! és a Dredd forgatókönyvét is. Ezekben még csak mérsékelten szakadt el a műfaji szabályoktól, sőt, első rendezése, az Ex Machina is teljesen hagyományos eszközökkel mesélte el az öntudatra ébredt robotlány történetét. Második filmjével, a 2018-as Expedícióval azonban visszatért szürreália birodalmába, és a bizarr sci-fi horror allegorikus fináléja a felkészületlenebb nézőket ugyanolyan váratlanul érhette, mint annak idején a Napfény.

Legfrissebb rendezésében sem fogta vissza magát, maradt a mindfuck vonalon, amit az amerikai mozinézők egy D-, vagyis a második leggyengébb Cinemascore osztályzattal honoráltak. Az Ők ennek ellenére egyáltalán nem egy megfejthetetlen film, sőt

éppen az benne a legzavarbaejtőbb, hogy látszólag mennyire egyszerű – már-már primitív – az üzenete.

Az eredeti cím (Men, azaz „férfiak”) eleve megadja az értelmezési keretet, a főszereplő Harper kizárólag problematikus férfiakkal van körülvéve. A Jessie Buckley által alakított fiatal londoni nő egy vidéki faluban próbálná feldolgozni férje halálát, de a csendes idill elég gyorsan fordul át egy nyomasztó rémálomba. Házigazdája, Geoffrey szívélyes, mégis van valami nyugtalanító a kisugárzásában, az erdőben pedig belebotlik egy hajléktalannak tűnő, meztelen férfiba, aki hazáig követi. A templom mellett egy kiskamasz obszcén sértéseket vág a fejéhez, amiért nem hajlandó játszani vele, a helyi pap pedig először megértést mutat, amikor megnyílik előtte, később mégis őt hibáztatja a férje haláláért.

Garland legmerészebb húzása, hogy a falu összes férfijét – a kamaszfiút is beleértve – egyetlen színésszel, a mindig kiváló Rory Kinnearral játszatja el, vagyis

szinte neonbetűkkel írja ki a feltételezett tanulságot, miszerint minden férfi ugyanolyan.

Mindezt némi bibliai szimbolikával is megfejeli, Harper ugyanis a megérkezése után rögtön leszakítja és megkóstolja egy almafa gyümölcsét, és erre a „bűnbeesésre” a házigazdája külön rá is mutat. Az abszurd testhorrorba torkolló finálé alapján pedig még az a néző is képes lenne doktori disszertációt írni „Így termeli újra magát a toxikus patriarchátus” címmel, akinek korábban fogalma sem volt ezekről a diskurzusokról.

Az Ők szerencsére mégis komplexebb annál, mint amilyennek első pillantásra tűnik,

és hagy bőven megválaszolandó kérdéseket a néző számára. Nem egyértelmű például, hogy azért kapta-e meg minden falubéli férfi Kinnear arcát, mert a rendező így próbálja összemosni a különféle férfi archetípusokat, vagy mert a férje halála miatt súlyosan traumatizált Harper érzékeli őket így. Hasonlóképpen eldönthetetlen az is, mennyi játszódik a történetből a „valóságban”, és mennyi a főhősnő lázálmaiban, és a keresztény, illetve pogány eredetű szimbólumok is bőven túlmutatnak egy szimpla Ádám és Éva-utaláson.

Metaforákat és allegóriákat elemezni viszont csak akkor érdemes, ha nem (csak) mozgóképes keresztrejtvényként, de zsigeri moziélményként is működik egy film.

Darren Aronofsky hasonlóan elborult anyám!-ja sokak szerint ezen a ponton bukott el a saját mércéjéhez képest is túltolt fináléban, Garland azonban jobban ügyel az arányokra. Az első két felvonásban bátran és mesterien használja a hagyományos horrorfilmes eszközöket a jump scare-ektől a „home invasion”-elemekig, és közben Harper személyes drámája is maximálisan átélhető, köszönhetően a Lars von Trier-féle Antikrisztus nyomait magán viselő flashbackeknek.

Az Ők Jordan Peele nemrég bemutatott Nemjével is közeli rokonságban van (kritikánk: itt), nemcsak a metaforák és szimbólumok gátlástalan előtérbe tolása, de a bravúros atmoszférateremtés miatt is. Az Ex Machina vagy az Expedíció sem nézett ki éppen rosszul, Rob Hardy fátyolos, (rém)álomszerű képein azonban a természet is főszereplővé lép elő, miközben a két zeneszerző (Geoff Barrow és Ben Salisbury) nyugtalanító, mégis éterien szép, a főhősnő hangját is felhasználó szólamokkal borzolja a nézők idegeit – és akkor Jessie Buckley és Rory Kinnear játékát még nem is méltattuk eleget.

A filmeket persze legtöbbször a finálé alapján ítéljük meg, az Ők így garantáltan megosztó lesz, de még azoknak is, akik csalódottan vagy dühösen távoznak a moziból, el kell ismerniük, hogy

Garland horrorja képes arra, amire már egyre kevesebb, a multiplexekbe eljutó termék – kiűzni bennünket a komfortzónánkból.