Mortensen, aki nemcsak rendező és főszereplő, de forgatókönyvíró, producer és zeneszerző is, saját családja tragédiáját is feldolgozza hihetetlenül érzékeny, mégis nagyon erős munkájában.
Sok színész van, akit nagyon szeretek, de köztük is kevés van, akire igazán felnézek, és Viggo Mortensen az egyikük. Nem csak azért, mert hihetetlenül tehetséges színész és óriási koponya, aki hét nyelven beszél folyékonyan – játszott már főszerepet spanyolul, dánul és franciául is -, aki emellett nagyszerű festő, költő, fotós, egy független kiadó tulajdonosa, hanem azért, mert minden alakításán átüt a rendkívül mély emberség, ami természetesen átjön első rendezésén, a Zuhanáson is.
Mortensen a számára Oscar-jelölést hozó Zöld könyv - Útmutató az élethez (2018) óta nem játszott semmiben, az előző években is kevés munkát vállalt, és nem azért, mert válogatós lenne: akut demenciában szenvedő édesapját ápolta, aki végül 2016-ban hunyt el. A színész édesanyját két évvel korábban vitték el az ugyanebből a betegségből eredő komplikációk , akárcsak három nagyszülőt és több nagybácsit is, így érthető, hogy a téma, amelyet első rendezése központi elemének szánt, a lehető legszemélyesebben érinti. Zárójelben, nem ő volt ebben az évben az egyetlen, az Anthony Hopkins főszereplésével készült, két Oscart is megnyerő Az apa is ugyanezt a kérdést járja körül. Azt a kérdést, hogy milyen az, ha valaki élete végéhez közeledve már nem önmaga, mások segítségére szorul, amit képtelen elviselni.
A Zuhanás hőse John (Mortensen) párjával, Eric-kel és örökbefogadott lányukkal él Kaliforniában, távol attól a hagyományos, vidéki élettől, amelyben felnőtt, és főleg távol édesapjától, aki megkeserítette a fiatalkorát. Csakhogy a súlyos demenciában szenvedő, a rákon is átesett apja, Willis (Lance Henriksen) már képtelen gondoskodni magáról illetve a farmról, ezért John úgy dönt – és apja egyik ritka világos pillanatában is erre kéri, de persze az egészre utólag nem emlékszik -, hogy maga mellé költözteti. Csakhogy a mindent folyton elfelejtő és összekeverő Willis nem vetkőzött ki magából, hanem saját maga legrosszabb verziója. Fiatalon is (ezt az énjét Sverrir Gudnason alakítja) is intoleráns, türelmetlen és néha kegyetlen volt, akinek soha nem volt egy jó szava senkihez, aki mindenkire gyanakodott. És most ott ül meleg fia nyakán, akinek el kell viselnie örökös sértegetését és kötözködését – és aki már túl van azon, hogy mindezt magára vegye vagy megsértődjön.
A Zuhanásnak nincs igazi története – Mortensen kezdőként talán nem is akart egy ennél sokkal bonyolultabb projektet a nyakába venni - , csak egy élethelyzet, egy adott állapot körbejárását látjuk. A múltban és a jelenben. Mert látjuk azt a néhány boldog pillanatot, amikor a kisfiú tökéletesen boldog, és az apja is büszke rá – ehhez egy kacsavadászat kellett -, és látjuk, ahogy nem csak egy házasság esik szét, de azt is, hogyan válik egy szimpatikus, életerős férfiből az élő fába is belekötő szörnyeteg. Majd a jelenben azt látjuk, hogyan próbálja kezelni a családja ezt az erejét veszített, de még mindig öntudatos szörnyet, aki már csak szavakkal tudja őket bántani. Mortensen, aki állítólag csak azért vállalta az egyik főszerepet, mert így sikerült csak összekalapozni a pénzt a filmhez – amit ingyen rendezett, ingyen volt a zeneszerző, az író és a producer is, és persze a szerepkörért sem kért pénzt -, teljesen átadja a terepet Lance Henriksennek, az örök mellékszereplőnek.
És Henriksen elképesztően sok filmben játszott már, jóban és rosszban is, 250 kredit szerepel a neve mellett, köztük emlékezetes és abszolút felejthető szerepek is, de hosszú pályafutása alatt még egyszer sem kapott ekkora és ennyire megtisztelő feladatot – külön jófejség Mortensentől, hogy ezt neki „ajándékozta”. Ráadásul a rendszeresen erőszakos figurákat alakító színész zseniális választás is volt, hiszen a saját, jól ismert kőkemény egóját építi le a szemünk előtt, és a film nem él a legkézenfekvőbb dramaturgiai eszközzel, nem töri meg és teszi vajpuhává ezt a figurát. Nem, ő kemény marad, a szerettei tanulják meg, ha nem is elfogadni, de elviselni. Bár a hasonló kettős időszerkezet rendszerint kicsit ormótlan, Mortensen, aki végig kerüli a látványos, önmagáért való megoldásokat, egyrészt jó arányokat állított fel, másrészt az apa fiatalkori szerepére is pazar színészt talált a svéd Sverrir Gudnason (Borg/McEnroe) személyében. Ő kellőképpen izgalmas és karakteres, hogy a rendszerint csak háttérként, magyarázatként és önigazolásként szolgáló múltbeli síkot is tartalommal töltse meg.
Értékelés: 8/10
Egy cameo erejéig az a David Cronenberg is feltűnik – ő a proktológus, aki megvizsgálja Willist -, aki az Erőszakos múlt és az Eastern promises – Gyilkos ígéretek rendezőjeként dolgozott már együtt Mortensennel.
