Nem sűrűn fordul elő, hogy valaki ennyire gyorsan olyan magasra jusson, mint Jordan Peele. A karrierjét szkeccskomikusként indító humorista és színész 2017-ben átigazolt a rendezők csapatába, és rögtön az első filmjével az Oscar-gáláig jutott. A Tűnj el! több volt mint horror-thriller, érintette az Amerikát máig átható faji feszültségeket, a két évvel később bemutatott Mi pedig a színtiszta horrorkulissza mögött a társadalmi különbségekre is rávilágított.

Peele ezzel egyből be is került az úgy nevezett „fontos filmesek” táborába, miközben egyfajta horrorguru is lett belőle, rebootolta a legendás Alkonyzóna sorozatot, megírta az új Kampókéz-film forgatókönyvét, és nem mellesleg hivatkozási alappá vált.

Aki ennyire trendi és forró, az már nemcsak azt engedheti meg magának, hogy arról csináljon filmet, amiről akar, hanem azt is, hogy az aktuális projektjét az utolsó utáni pillanatig titokban tartsa, mondván, a rajongói így is, úgy is kíváncsiak lesznek rá, a kritikusok pedig nyilván megadják az esélyt Korunk Egyik Legfontosabb Fekete Filmesének. A mérsékelten keresőbarát című Nemről így aztán egészen júniusig azt sem lehetett tudni, hogy eszik-e vagy isszák, csak annyi volt biztos, hogy a Tűnj el! főszereplője, Daniel Kaluuya visszatér, illetve Keke Palmer és Steven Yeun (The Walking Dead, Gyújtogatók) is fontos szerepet kap.

Az utolsó előzetes aztán lelőtte a poént, és kiderült, hogy a horror fenegyereke ezúttal inkább egy sci-fi-thrillert készített, a szereplőket ugyanis nem rasszista fehéremberek vagy démoni doppelgangerek terrorizálják, hanem egy klasszikus repülő csészealj. Abban persze nagyjából biztosak lehettünk, hogy Peele nem Roland Emmerich (A függetlenség napja) stílusában dolgozza fel a témát, és hogy úgy nyúl majd „fontos” témákhoz, hogy közben maximálisan multiplexkompatibilis lesz a végeredmény.

Az utóbbi feltételezést illetően nem biztos, hogy igazunk lett. Tény, hogy a Nem sztorija elég könnyen befogadható – egy testvérpár áll a középpontban, akik lovakat tenyésztenek és kölcsönöznek ki a hollywoodi produkciók számára, az ebben a műfajban kötelező „baljós események” azonban egyre szaporodnak, a farmjuk körül különleges fény- és hanghatásokat észlelnek. A fejvesztve menekülés mint logikus opció nem merül fel bennük, helyette megpróbálják lencsevégre kapni a lakosságot megtizedelő ufót, ami nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, a környezetében ugyanis nem működik semmilyen elektronika. Először a helyi áruház egyik műszaki eladójától kérnek segítséget, majd egy veterán rendezőt is megkeresnek, miközben az egykori gyerekszínész, Ricky "Jupe" Park a saját élményparkjában sütögeti a pecsenyéjét.

Papíron mindez legalább annyira izgalmas, mint a Tűnj el! vagy a Mi alaphelyzete, a gyakorlatban viszont a Nem csak korlátozottan közönségbarát. Nem a felvezetés hosszúsága miatt, a lassú építkezés pont az egyik megidézett műfaji klasszikust, a Harmadik típusú találkozásokat idézi, hanem mert maga a fenyegetés is eléggé absztrakt. A cowboykalapra, medúzára és egzotikus gombára egyszerre hasonlító UFO rendeltetése akkor sem lehetne egyértelműbb, ha nagy neonbetűkkel lenne ráírva, hogy METAFORA. Abban persze semmi kivetnivaló nincs, hogy Peele a paráztatás mellett szeretne megint állítani valami fontosat – ezúttal arról, hogy a látványosságot hajszoló konzumkultúra felzabálja saját magát –, csak éppen

elég nehéz egy repülő metaforától rettegni.

A Nem tehát nem egészen az, aminek látszik, vagy amire számítanánk a rendező eddigi munkássága alapján, cserébe viszont korábban nem látott erényeket is megcsillogtat. A Tűnj el!-ben és a Miben is akadtak izgalmas vizuális megoldások, de Peele összességében alárendelte a látványt a történetmesélésnek. A Nem ebből a szempontból teljesen más ligában játszik. Peele ezúttal azt a Hoyte Van Hoytemát kérte fel operatőrnek, aki Christopher Nolan mellett (Csillagok közt, Dunkirk, Tenet) az IMAX egyik legnagyobb tudorává képezte ki magát, és itt is ebben a formátumban kellett gondolkodnia. A Nem kompozíciói valóban lenyűgözőek, Hoytema úgy fényképezi a westernekből ismerős nagy, nyílt tereket, hogy azok mégis nyugtalanítóan klausztrofób hatást keltenek, az éjszakai felvételek pedig egyszerre baljós hangulatúak és fenségesek. Emellett a hangkulissza is mesteri,

ha az UFO látványa nem is hátborzongató, a zajok és sikolyok, amik jelzik a közeledtét, annál rémisztőbbek.

A Tűnj el!-hez és a Mihez hasonlóan valószínűleg a Nemnek is jót fog majd tenni az újranézés és az elvárások átkalibrálása, de ezzel együtt is borítékolható, hogy Peele az eddigi legmegosztóbb, legkomplexebb filmjét készítette el, amely a művészhorrortól idegenkedő nézőket elveszítheti. A rendező karrierjében viszont mindenképpen fontos lépcsőfok a Nem, mert

eddig „csak” ügyes történetmesélő volt, mostantól viszont a „vizionárius” címre is számot tarthat

– a közönségfilmes titulusnak viszont búcsút inthet, ha marad ezen a vonalon.