Janne Teller írónő 2000-ben megjelent regényét először betiltották a dán iskolákban, majd kötelező olvasmánnyá vált a Semmi. Épp olyan abszurd és szélsőséges sorsa volt a könyvnek, mint amilyen helyzetet felfest maga a mű.

Huszonkét évet kellett várni, hogy nagyvászonra is megérkezzen a mű, és ez az idő akár ki is kezdhette volna a mondanivalóját, ám

az élet értelmének keresése és a kallódó fiatalság időtálló témák.

A történet elején egy vidéki kisváros 8. osztályos tanulóinak ki kell tölteni tanévkezdéskor egy tesztet, hogy a pályaválasztási tanácsadó majd elirányítsa őket az életben. Hogy miért? Erre még az osztályfőnök se tudja a választ, hiszen szerinte sincs semmi értelme ennek, csak meg kell csinálni, és kész. De ha ennek nincs értelme, akkor minek van? Ha az élet előszobájában álló fiataloknak olyan dolgokra kell fecsérelni az idejüket, ami még a felnőttek szerint is értelmetlen, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az egyik tanuló, Pierre Anthon levonja a tanulságot:

“Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom… Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá”.

Majd feláll, kisétál a tanteremből, és soha többé nem tér vissza. Inkább felmászik egy szilvafára, és ott éli mindennapjait, miközben tovább terjeszti szkeptikus vagy épp nihilista eszméit, és kigúnyol mindenkit, aki szerint bármi értelme is van az életnek.

Társait azonban nem hagyja nyugodni Pierre viselkedése, hiszen bennük is elindít valamit. Épp ezért döntenek úgy, hogy bebizonyítják társuknak: vannak fontos dolgok, amik értelmet adnak az életnek. Egy közeli fűrésztelep elhagyott raktárába hordják azokat a dolgokat, amelyek fontosak számukra, ám első körben kiderül, hogy mindenki valami olyasmit áldozott be, ami csak egykor volt fontos, mára már csupán emlék. Szigorítanak a szabályokon, és egymásnak jelölik ki azt, ami szerintük a másik számára értékkel bír az életben. Ettől kell megválni, és a raktárhelyiségben felhalmozni: így születik meg a Halom. Kezdetben szandál, könyvek, horgászbot, bicikli kerül rá, majd egyre elvetemültebb dolgokat eszelnek ki egymásnak a kamaszok. Nagyon hamar új értelmet nyer a Halom, és már nem azért készül, hogy Pierre-t meggyőzzék, hanem hogy minél nagyobb darabot metszenek ki a másik lelkéből. Egymásra licitálnak abban, hogy mit tegyen a másik a Halomra,

így jutnak el a sír- és templomgyalázástól az állatkínzáson és nemi erőszakon át a csonkításig.

A Semmi legborzalmasabb pillanatai mégsem azok, amikor végrehajtják az adott tettet, hanem amikor még nem tudni, kinek mit kell legközelebb feláldozni, és úrrá lesz rajtuk a gyanakvás, a rettegés, a paranoia és a bosszúvágy. Elmosódik a határ tettvágy és fanatizmus között.

A Semmi azonban nem csak attól megrázó, amit látunk, hanem attól is, amit nem mutat meg. Szó szerint is értem ezt, hiszen a film két rendezője, Seamus McNally és Trine Piil Christensen (az utóbbi jegyzi a forgatókönyvet is) csak épp annyit mutatnak meg a kegyetlenségből, amivel érzékeltetik annak embertelen voltát, s így egy pillanatra sem válik öncélúvá. Másfelől,

amit nem látunk, az a külvilág, a felnőttek világa.

Illetve amit látunk, az az, hogy teljesen magukra hagyják a gyerekeket, nem csak a hétköznapokban, hanem a konfliktushelyzetben és a gyászban is. A gyerekek így maguknak fedezik fel a világot, és alakítják ki a saját szabályaikat benne. A Semmit szokták az újkori A Legyek Uraként is emlegetni, és bár van benne ráció, ám itt egy masszívnak hitt társadalmon belül kallódnak el a gyerekek.

Nem kell már lakatlan sziget ahhoz, hogy a saját, öszötönös szabályaik mentén alakítsák az életük,

hiszen épp olyan lakatlan a figyelmetlen, túlhajszolt felnőttekkel teli világ is, akik mintha ott sem lennének, úgy lézengnek vaksi zombikként a gyerekeik körül.

De a Semmi mondanivalója nem merül ki ennyiben, a végjáték előtt még egy akkora sallert kap a társadalom, hogy 180 fokot fordul önmaga körül. Ugyanis egy ponton kiderül, hogy mit tettek a fiatalok, és a rendőrség kezdi kivizsgálni az ügyet. Ám ahol a felnőttek közbeavatkoznak, ott se várjunk ésszerű megoldásokat: a Halmot egy amerikai múzeum vásárolja meg mint műalkotást, s így a kamaszok a felelősségrevonás helyett a média középpontjába kerülnek. A legtöbben élvezik is a rivaldafényt, ám amikor elújságolják Pierre-nek, mi történt velük, és hogy végig neki készítették a Halmot,

a sztori még egyet fordul, vagy épp abba a végkifejletbe torkollik, ami felé mindig is vágtatott

– ezt mindenki döntse el maga.

A filmadaptáció legnagyobb előnye, hogy nem akar többet kihozni a regényből, mint amennyi benne van. Janne Teller könyve alig több mint 150 oldal, így a filmadaptáció se éri el a ma már kötelező másfél órát, ez azonban kifejezetten jót tesz neki. Tömény mű, és hasonlóan feszes a film is, így jócskán megterhel ez a 87 perc is. Másfelől a rendezők igazából semmit sem trükköznek: a film végig naturalista, szinte dokumentum jellegű, és a szereplők közé úgy furakodik be a kamera, mintha mi, nézők is egyek lennénk közülük. Ez pedig még hátborzongatóbbá teszi a Semmi mondanivalóját.