Igen, ez a felütés nyomokban szarkazmust tartalmaz, nem a Disney élő szereplős remake-jeit szokás a populáris filmművészet csúcsának tekinteni, még ha a mozipénztáraknál általában jól is teljesítenek ezek a produkciók. Az viszont ténykérdés, hogy a Hófehérke legújabb feldolgozásával kapcsolatban valóban megszólalt boldog-boldogtalan, mintha fajsúlyosabb kulturális közügyünk nem is lett volna az elmúlt években. A háttérben természetesen az úgynevezett kultúrharc áll, amelynek a mezején kis híján Marc Webb rendezése is elesett. Ideális esetben ezeket a körülményeket nem egy kritikában kellene taglalni, de most muszáj, mert nagyon úgy tűnik, hogy a filmtervvel kapcsolatos diskurzusok magukat az alkotókat is befolyásolták.

A Disney még 2016 őszén döntött úgy, hogy megrendel egy élő szereplős remake-et az 1937-es Hófehérke és a hét törpéből, és már ekkor leszerződtette azt az Erin Cressida Wilsont a forgatókönyv megírására, aki A titkárnő című kiváló szadomazo dramedyvel köszönt be annak idején a filmvilágba, később pedig főleg a thriller műfajában jeleskedett (Choe – A kísértés iskolája, Vonzások, A lány a vonaton). 2019-ben csatlakozott rendezőként a projekthez Mark Webb (500 nap nyár, A csodálatos Pókember), Greta Gerwig a szkriptbe segített be – bár a végső verzió stáblistáján már nem kapott kreditet –, két évvel később pedig kiderült, hogy a címszereplő Rachel Zegler lesz.

A Spielberg-féle West Side Storyval éppen berobbanó énekesnő-színésznő castingja sokakat felzaklatott, mondván kolumbiai-lengyel származásúként nem megfelelő a pigmentkoncentrációja Hófehérke szerepéhez, ráadásul azismilyenmár, hogy a papíron előnytelenebb külsejű mostoha szerepét maga a Csodanő (Wonder Woman), azaz Gal Gadot kapta. Zeglernek azonban nemcsak az volt a bűne, hogy nem elég árja, cserébe minden alkalommal, amikor mikrofont dugtak az orra alá, arról kezdett értekezni, hogy az 1937-es film idejétmúlt, a herceg abban egy zaklató, és az új verzió nem szerelmi történet lesz. Olaj volt a tűzre az is, amikor a Disney közleményben jelentette ki, hogy nem akarják az eredeti film sztereotípiáit megerősíteni, ezért „más megközelítést alkalmaznak ezzel a hét karakterrel [= a törpékkel] kapcsolatban”, pár hónappal később pedig kiszivárgott több forgatási fotó egy héttagú multikulti hippicsapatról, akik közül csak az egyik tűnt „hagyományos” törpének. Eltelt újabb pár hónap, és megérkezett az első hivatalos sajtófotó, amelyen Zeglert már CGI-törpék vették körbe.

Nem kell alufóliasisakos konteóhívőnek lenni ahhoz, hogy arra következtessünk, a Disney fejesei az online visszhangot monitorozva elkezdtek összevissza kapkodni és nyilatkozni, ami egy alsóhangon 270 millió dollárból elkészített szuperprodukció esetén nem a legjobb ómen. Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni – és innen nézve igazán nagy fegyvertény, hogy messze nem lett annyira kínos a végeredmény, mint amilyennek az előzmények alapján ígérkezett.

Wilson és Gerwig valóban átdolgozták a történetet, de csak annyira, amennyire egy közel 90 éves film remake-je esetében feltétlenül szükséges.

Hófehérke ezúttal nemcsak egy sanyarú sorsú hercegnő, de mint a szülei egyetlen gyereke, a trón várományosa is. Apja igazságos király, a nép boldog, a birodalom prosperál, az idillnek azonban vége szakad, amikor először a királynő hal meg, majd egy gonosz mostoha veszi át a helyét, aki amellett, hogy végletesen hiú, még az alattvalóit is nyomorban tartja. Klasszikus herceg valóban nincs ebben a sztoriban, de helyette kapunk egy Jonathan nevű daliás férfit, aki helyi Robin Hoodként vezeti a Gonosz Királynő elleni lázadást, és ilyen minőségében (krumplilopás közben) találkozik először Hófehérkével. A folytatás egy ideig a szokott szkript szerint halad: miután a Varázstükör úgy nyilatkozik, hogy immár Hófehérke a legszebb a birodalomban, a királynő utasítja a Vadászt a mostohalánya legyilkolására, aki végül a törpék házában köt ki. Míg az eredeti mesében a hősnő egyből nekiáll kisuvickolni az apartmant, és a konyhában sürögni-forogni, az új verzióban belezuhan az ágyba (pontosabban három ágyba, keresztbe), és később sem a törpék szolgálólánya, hanem egyenrangú partnere lesz, és a házat is közösen teszik rendbe. Utána sem csak tétlenül várja az öregasszonynak maszkírozott királynő felbukkanását, hanem csatlakozik az ellenálláshoz, abban a reményben, hogy segítenek neki megtalálni az apját.

Ha ez radikális változtatásnak is hangozhat, nem az. Hófehérke aktívabb, cselekvőbb figura, mint az elődei, de nem lesz belőle Jeanne d’Arc-ba oltott, bosszúálló feminista fúria, sőt egy ponton megmenti őt Jonathan, és még a „halottnak a csók”-jelenet sem marad el. Más kérdés, hogy a sztori csúcspontja – szerencsére – nem ez a pillanat, és a befejezés is izgalmasabb annál, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

A Hófehérke ezzel együtt sem hat egy jól átgondolt, kompakt filmnek – mintha eltérő koncepciók mentén lett volna utólag összefoltozva. Nagyon úgy tűnik, hogy eredetileg radikálisabban akarták átdolgozni az 1937-es klasszikust, a törpéket a színes ellenállócsapatra cserélve – a sajtófotón látott hippifigurák fel is tűnnek a filmben mint Jonathan emberei –, de aztán felsőbb nyomásra lejjebb tekerték a woke-métert, a lázadók szála és az új karakterek így gyakorlatilag csak dísznek vannak. A végeredmény egy olyan produkció lett, amely

egyszerre próbál mindenkinek megfelelni, ami a legritkább esetben szokott jó stratégiának bizonyulni.

Az arányokat a látványvilág kidolgozásakor sem sikerült igazán belőni. Dizájnos Hófehérke kastélya, kellően meseszerű a törpök otthona, Gal Gadot jelmeztervezője díjat érdemelne, sőt még a CGI-törpöket sem dobja le magáról a vászon, de

amikor az idillt akarják érzékeltetni az alkotók – például a musicalbetétek alatt –, akkor kiakad a giccsmérő.

Telezsúfolják a képet digitális madarakkal, őzikékkel és egyéb kisállatokkal, és közben úgy túlhúzzák a színeket, mintha szándékosan akarnák a sztereotip Disney-világot parodizálni. A zenével sem spóroltak, több musicalbetét van a filmben, mint az eredetiben, és a régi dalok közül csak hármat tartottak meg. A szinkronos verzióból az sajnos nem derül ki, hogy Zegler és Gadot hogyan énekelnek, de a magyar szinkronhangok kitesznek magukért – rajtuk egész biztos, hogy nem fog múlni a siker.