Egy focihuligánt játszol a Becsúszó szerelemben – mi a viszonyod valójában a futballhoz?

Nem sok. Én nem tudok focizni, nem úgy mint a rendező, Nagy Viktor Oszkár, aki hetente jár le játszani, de nekem még ennyi viszonyom sincs hozzá. Gyerekkoromban sokat fociztam a gyár melletti lakótelepen Fehérváron, ahol felnőttem. A ’94-es és ’98-as világbajnokságot nagyon néztem, de még nincs egyetlen csapat sem, amit imádnék vagy megmozgatna.

Te elsősorban színházi színész vagy, milyen érzés időnként kiruccanni a film világába?

Ez jó kis kaland, és egyrészt a filmmel tudsz egy kis pénzt keresni, másrészt pedig, amikor kiderült, hogy a Viktornak lesz egy ilyen filmje, és megismertem, akkor nagyon megtetszett az egész. Amikor elhívtak, a szereplőválogatáson a próbafelvétel úgy zajlott, hogy azt mondták, hogy én egy focidrukker vagyok, és mint ilyen kellett a feltett kérdésekre válaszolni, ami egyből nagyon tetszett, mert olyan volt, mint egy színházi próba. Pedig messze vagyok a „szenvedélyes focidrukker” karaktertől, mert egy rendkívül gyáva ember vagyok, legalábbis az agresszióra teljesen lefagyok. Egyszer 14 évesen a lakótelepről a nagyobb srácok elvittek egy Videoton-Újpest meccsre, és valahogy az UTÉ-sek hamarabb kijutottak, és volt egy nagyobb bunyó, ahonnan én bizony elszaladtam, de eljátszani egy ilyen figurát nagyon jó feladat volt. Nekem a film technikai sport. A körítését nem bírom, az interjúkat, a sminket, azt, amiből az látszik, hogy te fontos ember vagy, de magát a munkát és egy ilyen témájú filmet csinálni, azt viszont nagyon szeretem. Aztán véget ér az egész, és nagyon furcsa, hogy leülsz valahol, és valaki feltesz róla kérdéseket.

Milyen volt Nagy Viktor Oszkárral dolgozni?

Viktorral nagyon jó volt dolgozni, mert úgy gondolja, mint filmrendező, hogy rengeteg sokkal érdekesebb téma van a világban, mint saját magunk, ezért könnyű vele beszélgetni bármiről is. Ahogy ő az egészhez hozzáállt, az nagyon hasonlít ahhoz, ahogy én a szerepeimhez szoktam viszonyulni. Elmentünk a B-középbe meccseket nézni, találkoztunk szurkolókkal, kocsmában leültünk beszélgetni igazi szenvedélyes focidrukkerekkel. Filmeket ajánlott, amiket megnéztem, hogy felkészüljek a szerepre, és amúgy is jó kis nyári forgatás volt. Abban nyilván más volt, mint a színház, hogy például nem időrendben játszottuk el a jeleneteket, mert az egészet apró darabokban veszik fel ugrálva a kronológiában, de ha megvan a megfelelő rutinod, akkor nem nehezebb. Egy színházban élőben viszont sokkal hamarabb kiderül, mi működik, mi nem. A nehézséget nyilván az adja, hogy a filmezés szüneteiben, a sok leállásban is meg kell tartanod azt, ami csinálsz.

Persze, hallod azt, hogy például Christian Bale a kajaszünetben is karakterben marad behajlított csonka lábakkal, de vicces az összehasonlítás, mert itt teljesen máshogy készülnek a filmek, sokkal balkánibban. Ő mondjuk három órát tölt a szettben, mi tizenkettőt, neki külön bevilágítanak egy dublőrrel, nálunk nincs ilyen. Az biztos, hogy amikor egy filmrendező kiválaszt egy színészt, azt úgy választja ki, hogy azzal megy háborúba, mert magán a forgatáson rengeteg a holtpont, a hajnali kelések, a hosszú napok, minden más, és a végén tényleg azt érzed, hogy na, ezt megmásztuk együtt. Ott minden nagyon intenzív, nagyon közel kerülnek egymáshoz az emberek, hogy aztán adott esetben soha többet ne dolgozzanak együtt.

A casting szót nem szeretem, én magamnak úgy fordítom le, hogy ez egy próbafelvétel, és szeretem ezt a régi szót. A casting úgy hangzik, mint egy lóvásár, a próbafelvétel olyan dolgokat idéz fel bennem, ami egyébként amúgy is az én munkám tíztől kettőig. Ha odamegyek egy ilyen helyre, akkor nem csak az történik, hogy az én vonásaim, az arcom jó-e a kamerának, hanem az is, hogy én például tudok-e dolgozni azzal a rendezővel, hogy értem-e azt, ami ő mond, mert ha ki is választanak, borzasztó nehéz 40 nap következne, ha nem értjük meg egymást. A próbán együtt jövünk rá valamire, az már mindegy is, hogy van ott egy kamera, és a Viktor sem szép embereket keresett, hanem embereket, akikkel lehet valamiről beszélni. A színház viszont annyiban más, hogy sosem tudod előre, mi lesz. Kimész egyedül akár 200 ember elé, mondjuk A csemegepultos naplójában, és érdekel, hogy mi lesz aznap este, front van, esik az eső, becsúszik egy hiba, és arra hogyan reagálsz, és ez olyan drogszerűen izgalmas.

Ezt nem szokták megkérdezni, de most megkérdezem. Ilyenkor hogy zajlik a dolog: te elmész a szereplőválogatásra, ahol megmondják, hogy van ez a szerep és ennyit adnak érte, vagy te mondod meg, hogy ennyiért vagy annyiért vállalod el?

 A próbafelvételkor még nem kerül elő a pénz. Ma Magyarországon sok színésznek van ügynöke, nekem nincs, mert azt gondolom, hogy ha csinálom a munkát, akkor én tudom, hogy az mivel is jár, mint egy vízvezeték szerelő. Először azt kell látni a próbafelvételen, hogy tudunk-e együtt dolgozni, vagy például eljön-e egyáltalán a rendező. Volt olyan is, hogy üzentem a rendezőnek a kamerába, hogy miért nem jött el – nyilván nem is kaptam meg a szerepet -, de akkor hogyan derül ki, hogy működik-e a dolog együtt? Mert lehet, hogy ami mondjuk neki zöld, az nekem, bármit is csináltam, piros volt, és akkor semmi értelme nincs az egésznek. Amikor már tényleg ott vagy a közelében, hogy eljátszhatod, akkor ülünk le beszélgetni, hogy akkor ez mennyi. Ami persze produkciófüggő, mert vannak azok a kisfilmek, ahol rögtön azzal kezdik, hogy itt nincs pénz vagy nincs annyi, és van, amikor tényleg lehet tárgyalni.

Neked mennyire nagy dolog egy filmes főszerep?

Nem gondolom azt, hogy ezzel bármi történik az ember életében színészként. A körítés, amiből azt hihetnéd, hogy ez egy fontos dolog, csak akkor kezdődik, amikor már összerakták a filmet, amikor viszont elvállalod a szerepet, az jár a fejedben, hogy mi maga a problematika, milyen megoldások fognak születni, milyen jelenetek vannak, melyik a legnehezebb, hogy fogsz arra ráfutni. Az olyankor nem jár a fejemben, hogy akkor én attól megemelkedek 25 centire a földtől, hogy megkaptam egy filmes főszerepet, mert annyi minden bizonytalan, hogy azt össze is vágják és be is mutatják-e, pláne most, vírusos időkben. Régebben éreztem ilyet, de átvette a helyét az a jófajta motorikus nyugtalanság, hogy ez lesz a töltés ebben a történetben, hogy lehet megcsinálni a váltásokat, milyen lesz a tetőpont, és mi az alapvető sebe ennek az embernek és mi az ereje. Ami engem a színházban foglalkoztat, az itt is rögtön elkezd foglalkoztatni.

Ha már főszerep, mintha itt visszaköszönne az első nagy szereped, az Isteni műszak. A karaktered itt is egy őt visszahúzó közegből akar kilépni, és itt is van ebben a közegben egyfajta mentorod, akivel szembe kell fordulnod, ráadásul Thuróczy Szabolcs külseje itt még hasonlít is Rába Rolandra…

Érdekes, hogy mondod, mert tényleg így van, bár eddig nem gondoltam bele. Valójában itt nekem az volt a legérdekesebb, hogyan lehet kapcsolatot találni azzal, amiktől az ember tart. Ez a kérdés azonnal felrobbant, amikor kiderült, hogy együtt fogunk dolgozni. Rögtön ez foglalkoztatott, és ezért volt olyan jó az a sok meccsnézés, a könyvek és dokumentumfilmek arra, hogyan tudjak kapcsolatba lépni ezzel a karakterrel. Nekem maximálisan meg kell tudnom védenem és szeretnem azt az alakot, akit játszom, még akkor is, ha ez egy „szenvedélyes focidrukker”, és tőlem nagyon távol áll ez a világ. Azt mondják az etológusok, hogy ebben a fogyasztói társadalomban igazi közösségek már nincsenek a családon túl – legfeljebb a valláson keresztül -, és a legtöbbünknek hiányzik ez. A szurkolói közeget vizsgálva azt láttam, hogy ez egy működő és igazi közösség. Persze mindenki a balhékra gondol, meg a klasszikus usztavkákra, amikor kimennek az erődbe lerendezni a dolgot 20-20-an a két táborból, de közben van egy lakótelepi közeg, mint ahol én nőttem fel, vagy éppen Diósgyőrön, ahol együtt nőttek fel, együtt is dolgoznak, és szombatonként együtt mennek háborúba. És ezek az emberek ott vannak egymásnak, ha gyerek születik, ha tapétázni kell, és ha kell, megveretik magukat egymásért – egy irodaházban vagy a színházi társulatban nem veretjük szét az arcunkat a másikért. Ők kiállnak egymásért, és van ebben valami rituális, ősi, a zászlókkal, a színekkel.

A film nem csak a szurkolásról szól, hanem egy romantikus vígjáték is. Te mennyire vagy a romkomokra tuningolva?

Most nemrég néztem a lányaimmal a 101 kiskutyát, az tök jó volt, hogy abban a dalmaták miatt összejöttek egy esős napon, de őszintén szólva, nekem nem kenyerem a romantikus vígjáték. Ebben az esetben viszont azt láttam, hogy egy romantikus vígjáték kereteit használva lehet beszélni arról, hogy két ember így összeakad, és a saját sebzettségükben meg páncéljaikban hogyan kezdenek együtt működni, mert egymásba szeretnek. És az is fontos benne, hogy itt egy roma lányról és egy szurkolóról van szó, ami jó vígjátéki helyzet, de túl is mutat azon, ráadásul két vademberről van szó, akiknek muszáj együttműködniük, mert ez a közös érdekük. Sok feladatot oldanak meg együtt, és lassan lesz közük egymás sebzettségéhez.

Sokat meséltél arról, milyen fontos az, hogy megértsétek egymást a rendezővel, de az is fontos, hogy megértsétek egymást a filmbeli partnereddel. Ez hogyan alakult?

Nagyon jó csapat voltunk, ráadásul Violával (Gombó Viola Lotti) korábban is ismertük egymást, és dolgoztunk együtt. Ő akkor kezdte kitölteni a főiskolai gyakorlatát a Belvárosi Színházban, és a próbafelvételre is úgy mentünk, hogy egy darabban is játszottunk, együtt próbáltunk egy hónapot, és  azóta kettőben is játszunk együtt.  Jó partnerek voltunk, a többiek közül is sokan voltak, akikkel már korábbról ismertük egymást, és szerintem egy nagyon jó csapat jött össze.