Ez az a film, ami az új törvények szerint akár 18-as korhatár karikát kaphat, ha úgy nézzük, vagy úgy akarjuk nézni - de mi elvittük rá a gyerekünket, sőt, még egy másik gyereket is, és mind imádtuk.
Azért kaphat 18-as karikát az új Pixar-Disney film, a Luca, mert ha valamilyen kényszeres becsípődés miatt mindenben meleg propagandát látunk, akkor esetleg, hangsúlyozom, esetleg bele lehet látni valami ilyesmit a másságról, ami szerintem amúgy nincs benne. Merthogy
minden felnövekvés-történet arról szól, hogy nem találod a helyed, hogy attól félsz, kilógsz a sorból, aztán rájössz, hogy ezzel nincs semmi baj.
Erről mesél a Luca is, aki TÉNYLEG kilóg a sorból, hiszen a tengerben él, lila a haja, pikkelyes a bőre és hosszú farka van, a helyiek vízi szörnynek nevezik, de ha kijön a vízből, akkor jópofa kisfiú lesz belőle.
Szóval Luca valahol a Földközi-tengerben él a családjával, akik mindentől óvják, mert tudják, mi vár a maguk fajtára, ha megpillantják őket, de aztán előkerül a vagány Alberto, aki szintén tengeri lény, mint ő, csak nincs családja, magáról gondoskodik, és nem fél a külvilágtól. Ő és Luca titokban összejárnak, kint egy apró szigeten, ahol az Alberto által a tengerből kihalászott emberi vackok tornyosulnak, és arról ábrándoznak, hogy egyszer lesz egy Vespájuk - amennyire központi téma a robogó, még Vespa-lobbit is sejthetnénk a film mögött. El is megy a két srác a közeli városba, Portorossóba – ez egy jó kis utalás Hayao Miyazaki munkásságára és a Porco Rosso, a mesterpilóta (1992) című filmjére -, ott pedig megismerkednek egy talpraesett kiscsajjal. Együtt beneveznek egy versenyre, amivel nyerhetnek elég pénzt egy rozsdás, ócska robogóra, és a felkészülés közben a srácok megismerik az emberek világát, ami persze próbára teszi a barátságukat is.
Persze akad egy helyi genyó, aki mindent megnehezít, előkerülnek Luca aggódó szülei – az remek geg, hogy nem tudják, hogy néz ki a gyerekük emberként, így a sötétben tapogatóznak -, és örökké ott lebeg hőseink felett a lebukás veszélye, amihez elég egy pohár víz is. Egy dél-olasz tengerparttal persze nem lehet hibázni, a Pixarnál pedig nagy okosan egy innen származó, de a cégnél már animátorként bizonyított szakemberre, Enrico Casarosára bízták a rendezést, aki saját gyerekkorát is beleszőtte a forgatókönyvbe, amit a veterán Jesse Andrews és Mike Jones dolgozott ki. És ez a történet nem az érzékenyítésről szól, hanem a kalandról és az ismeretlenről, és arról is, hogy egy olyan sztorit vállalt fel az amúgy is a kreativitásáról ismert stúdió, ami számára is ismeretlen terep. Nem, nem a melegségről vagy a másságról van szó, hanem egy másik, nekik eddig ismeretlen kultúra ábrázolása, úgy, hogy az mindenki számára élvezhető és szórakoztató legyen, anélkül, hogy átmenne karikatúrába.
És a Pixar nem csak a kreativitásáról és a kockázatvállalásáról ismert, hanem a humoráról is, és amikor az ember szülőként gyerekfilmre ül be, ezt nagyon tudja értékelni.
A Luca – ha még nem mondtuk volna, a kiejtés LUKA! –pedig telis-teli van remek poénnal.
Még lent, a víz alatt van például egy mélytengeri nagybácsi, akinek néha leáll a működése, de nem gond, csak jó nagyot rá kell ütni a szívére, ami nem nehéz, mert átlátszó a teste – ő visszatér az elég hosszú stáblista után is -, aztán ott van a kislány mindenre gyanakvó bajuszos macskája, a nyitott szemmel alvó nagymama, és még egy csomó váratlan és meglepő geg, ami nagyon fel tudja dobni az amúgy is remekül összerakott filmet. Aki pedig járt valaha is Dél-Olaszországban, vagy akárcsak az ország középső részén, az pontosan tudja, hogy arra felé másként érnek egymáshoz az emberek, más a fizikai távolság, és a világ legtermészetesebb dolga, ha a legjobb barátok egymás vállára teszik a kezüket. Én erről többet nem is szeretnék mondani.
Értékelés: 9/10
