„Melyik évben játszódik ez a film?” – ezt a kérdést tette fel egy kommentelő a Lepattanó előzetese alatt, és nem is csoda, hogy elbizonytalanodott. Vékes Csaba új vígjátékában retrómelegítős figurák gombfociznak a szocializmusból itt maradt lambériás kocsmákban, az utcán Barkas furgonnal kerülgetik a kis Polskikat, és közben nyugatról várják a csodát. Magából a filmből aztán kiderül, hogy a jelenben járunk, van mobiltelefon, internet és egy brazil-magyar mecénás, de ugyanezt a sztorit évtizedekkel korábban is el lehetett volna mesélni.

Mintha megállt volna az idő valahol a késő szocializmusban, ami egyrészt szomorú (lásd a magát szintén időtlennek álcázó Fekete pont helyzetjelentését), másrészt, ha már így alakult, akkor legalább áldozzunk a retró és a nosztalgia oltárán. Ez volt pár éve a Nyugati nyaralás vállalása, és erre épít Vékes filmje is, amely

nemcsak a szocializmus esztétikáját idézi meg, de a magyar vígjátékok kedvenc toposzait is

a megváltóként várt külföldi magyarral (A veréb is madár, Valami Amerika, Drakulics elvtárs), vagy a külföldi álomutazás céljával – csak itt nem Helsinkibe juthatnak el a győztesek, mint a Csinibabában, vagy Brazíliába, mint a Brazilokban, hanem a varsói szektorlabda Eb-re. A Lepattanó esetében így nem az a kérdés, hogy elszakad-e az egyetlen piacképes hazai műfaj, a lakossági vígjáték kötelező formuláitól – ilyen ambíciói nem is voltak az alkotóknak –, hanem hogy milyen hatékonyan képes újracsomagolni a sablonokat, és hova tudja ezzel pozícionálni magát a Szuperbojztól a Valami Amerikáig terjedő skálán.

A Lepattanó ebből a szempontból meglepő gólérzékenységgel érvényesíti a ziccereket. Egyrészt kiváló háttér a gombfocis közeg, ami úgy hungarikum, hogy a nagyközönség közben alig ismeri, másrészt könnyű drukkolni egy olyan szent őrültnek, aki Minarik Ede után szabadon azt hirdeti, hogy kell egy csapat. Ő a Scherer Péter által alakított Kálmán, aki mindenáron ki akarja juttatni a Remeteházi Szektorlabda Klub négy tagját az Európa-bajnokságra, amihez le kell győzniük a gonosz hentesekből álló rivális helyi csapatot. Gönye László és Vékes forgatókönyve úgy éri el, hogy ne menjen át (teljesen) blődlibe a történet, hogy fokozatosan emeli a téteket. Előbb az derül ki, hogy Kálmán szó szerint az életét kockáztatja a csapatért – súlyos beteg, és csak úgy tud játszani, ha titokban injekciózza magát –, majd tovább bonyolódik a helyzet azzal, hogy fia, Oszkár (Derzsi Dezső), akivel amúgy is feszült a kapcsolata, szemet vet a csapat egyik tagjára, Erikára, Kálmán szeretőjére (Waskovics Andrea). A fókusz a film közepén teljesen át is kerül a gombfociról erre a sajátos szerelmi háromszögre, ráadásul úgy, hogy Vékesék nem is akarják elviccelni ezeket a helyzeteket. Apa és fia közös vacsorajelenete, amikor megbeszélik, hogy miért távolodtak el egymástól egy „komolyabb” filmből se lógna ki, Waskovics Andrea pedig olyan beleéléssel alakítja a dadogással és önértékelési zavarokkal küzdő, a szülei által semmibe vett nőt, mintha nem is egy könnyed retróvígjátékba, hanem egy Mundruczó-filmbe castingolták volna be.

A fináléra persze visszatér a formulákhoz a film, de Vékes igyekszik ezt a tranzíciót minél kevésbé fájdalmassá és kínossá tenni. Ebben segít, hogy két nagyjátékfilmmel a háta mögött (Hetedik alabárdos, Szia, életem) képes jó ritmusban, dinamikus vágásokkal mesélni, és sikerül neki még az a bravúr is, hogy a mindent eldöntő szektorlabdameccs is izgalmasnak hat a különféle osztottképernyős megoldásoknak köszönhetően. A humor nem mindig működik, több olyan visszatérő poén van, ami már elsőre is a kapufáról pattan vissza, mint Kálmán csapattársainak csajozási kísérletei, de még ezeket a szituációkat is menti valamelyest a kiváló casting.

A szerethető lúzerekre specializálódott, és most is kiváló Scherer Péter, az újonc Derzsi Dezső és az első társ-filmfőszerepét eljátszó Waskovics Andrea mellett említést érdemelnek Fekete-Lovas Zsolt és Katona László egydimenziós kabaréfigurái, a rivális hentescsapat vezetőjeként óriási élvezettel genyóskodó Rába Roland, az Oszkár tenyérbemászóan ellenszenves főnökét alakító Krékits Péter és Gyuricza István színészi vénával megáldott mentőse. A Magyarországon világsztárnak számító, nyilvánvalóan marketingokokból leigazolt Patrick Duffy akár ki is lóghatott volna ebből a sorból – nem ő az első nagy név, akivel megpróbálnak eladni egy magyar filmet, lásd Vinnie Jones és Michael Madsen hakniját a Magic Boysban –, de szerencsére testhezálló feladatot bíztak rá. Ő a cselekmény felett lebegő Damoklész kardja, akinek egy kiemelt dramaturgiai pillanatban hazánkba kell érkeznie, hogy rácsodálkozzon a magyar valóságra, ami a Csankó Zoltán hangján megszólaló egykori Bobby Ewingnak valószínűleg forgatókönyv és rendezői utasítás nélkül is ment volna.

Duffy volt az is, aki Miskolcon, a CineFest-es díszbemutató ünnepi hangulatától megrészegülve a „leginspirálóbb, legcsodálatosabb, legemberibb” filmként laudálta a Lepattanót, ami még egy érintettől is erős költői túlzás, de azt nem lehet Vékestől eltagadni, hogy

sikerült a harsány sportkomédia álcájába becsomagolnia egy bájos románcot és egy megható apa-fiú történetet,

miközben a retróra szomjazó célközönség igényeit is professzionális módon kiszolgálta. Ez nem egy különösebben nagy vállalás, sőt, ideális esetben ennek kellene a minimumnak lennie – már ami a forgatókönyv felépítését, a technikai megvalósítást és a színészvezetést illeti –, de amíg ezt a szintet a mainstream magyar vígjátékok, vagy éppen az új kosztümös-történelmi szuperprodukciók többsége sem képes megugorni, nincs miért meglepődni azon, ha bejön a papírforma, és a Lepattanó közönségsiker arat.