Annak idején nagyot ment a Kate Winslet főszereplésével készült Easttowni rejtélyek (2021), ahol egy érzelmileg sérült rendőrnő nyomoz egy rejtélyes ügyben Philadelphia egyik (fiktív) elővárosában, miközben saját magánélete széthullani készül. Valami nagyon hasonló történik a MAX új sorozatában, a Hosszú, fényes folyóban is, csak kicsit másként. Itt egy kisfiát egyedül nevelő rendőrnő ered egy olyan gyilkos nyomába Philadelphia egyik legzűrösebb negyedében, aki utcalányok közül szedi áldozatait.

Hősnőnk természetesen személyesen is érintett az ügyben.

Mickey Fitzpatrick (Amanda Seyfried) rendőrjárőr Philadelphia Kensington nevű, lepusztult negyedében, ami teli van hajléktalan sátrakkal, drogosokkal, és úgy tűnik, ő az egyetlen az őrsön, aki egy picit is törődik az itt élőkkel. Mickey mindig figyel az utcán lévő, rendszerint a testüket áruló lányokra, amit nem ért új partnere, Eddie (Dash Mihok), mert szerinte mindegyikük reménytelen eset, akik saját balsorsuk okozói. És valóban, amikor egymás után három fiatal lányt találnak holtan,

mindet túladagolásként könyvelik el,

majd rögtön lépnének is tovább, de hősnőnk utánajár a dolognak, és kiderül, mind halálos adag inzulint kapott. Lassan az is kiderül, miért aggódik annyira ezekért a lányokért: a saját húga is hajléktalan drogos, akiről hetek óta nem kapott hírt.

Az is hamar kiderül, hogy Mickey nem átlagos közrendőr, hiszen jóval műveltebb náluk, klasszikus zenét játszik, egyetemre is járt, aztán olyan dolgok történtek vele, amiket még mindig nehezen dolgoz fel. Például egy elrontott házasság, amiből kisfia, a rendkívül értelmes, koraérett Thomas született, akit olyan elitiskolába járat, amire igazából nincs pénze, és akivel alig ér rá foglalkozni. Mickey csak nagyapjára, a kocsmáros Gee papára (John Doman) számíthat, és régi partnerére, Trumanra (Nicholas Pinnock), aki annak idején miatta sérült meg.

Mert Mickey sem könnyű eset, nehéz vele dolgozni,

magában tart, eltitkol dolgokat, pokolian nehezen nyílik meg, néha nyíltan ellenséges, részben azért, mert ilyen alkat, részben az őt ért csalódások miatt, ami nem könnyíti meg a nyomozást, ahogy az sem, hogy egyre inkább azt érzi, nem bízhat kollégáiban.

Mickey egyre inkább azt érzi, SENKIBEN nem bízhat meg, gyanús lesz a volt férj, a volt partner, szinte mindenki az őrsön, a dílerek és besúgók, és erre az egyre erősödő paranoiára épít a Hosszú, fényes folyó, nyolc, egyenként 1 órás részen át. A sorozat nem él a bevett szokással, hogy erős felütéssel kezdjen, nincs tömény akció, ami mindent megelőlegez, hanem

szép lassan építi fel mind főhősét, mind magát a cselekményt.

Eközben megismerjük azt a közeget, amiben járunk, a nagyrészt írek lakta, egykor összetartó, erős hagyományokra és közösségi életre épült, mára szétzüllő környéket,  ami nem csak háttérként szolgál a cselekményhez,  hanem annak szövetét adja, itt mindenkinek közös múltja van valakivel, jó vagy rossz értelemben, amitől akkor sem szabadulhat, ha akar.

A Liz Moore regényéből készült sorozat lassan, de biztosan építi fel az ügyet, amiben Mickey családjának jut a főszerep, de a showrunner Nikki Toscano és Alye Capone jegyezte forgatókönyv gyakran visz minket tévútra. A történetmesélés red herring nevű eszköze kerülőutakra viszi a cselekményt, hamis nyomokat dob be, amiken elindul hősnőnk, de rendszerint falakba ütközik.

Ezek mégsem felesleges kitérők,

a legtöbbnek lesz később hozadéka, illetve többet tudunk meg a szereplőkről, helyzetükről és egymáshoz való viszonyukról. Ám hiába tudjuk, hogy mindez hasznos, időnként frusztráló az, milyen lassan és nehézkesen kerül elő olyan új információ, ami tényleg előrébb visz minket. Ez különösen azokra a dolgokra igaz, amik Mickey húgával, Kacey-vel (Ashleigh Cummings) kapcsolatosak.

Kacey megtestesíti az összes szerencsétlen drogost, akit valaha a vásznon láttunk, a lányt, akit szeretnének megmenteni, de nem hagyja. Aki, ha egy lépést mégis képes megtenni előre, rögtön kettőt lép hátra, akiből árad a negatív energia, valahogy frusztráló minden olyan jelenet, amiben szerepel, és ennek fényében

nehéz eldönteni, hogy tényleg ez volt a cél,

és az őt alakító Ashleigh Cummings nagyon jó munkát végzett, vagy belőle (is) árad valamiféle rossz jelenlét. Egészen más a helyzet Amanda Seyfried esetében, mert nála egyértelmű, hogy fantasztikus az alakítása. A Mamma Mia!-ból is ismert, őzikeszemű, törékeny alkatú színésznő meglepően, de nem indokolatlanul kemény alakítást nyúlt, és nem, nem játszanak el azzal, hogy csak azért kemény, hogy aztán a megfelelő ponton összezuhanjon.

Seyfried magába forduló, szikár, sebzett, de nem védtelen alakítása nélkülöz minden manírt, minden erőltetettséget vagy kivagyiságot.

Az eddig rendszerint vígjátékokban és romantikus filmekben szereplő színésznő nem akar mindent megmutatni, nem kérkedik a tudásával, csak egy „szeletet” játszik el abból, amit ez a karakter hajlandó megmutatni magából, és teszi mindezt tökéletes arányérzékkel. Ami azt illeti, maga a történet nem sok mindennel lepett meg, a lezárását pedig elhibázottnak, összecsapottnak tartom,

de sikerült megtalálni hozzá a tökéletes főszereplőt.

És igaz, hogy ahogy maga a sorozat sem éri el az Easttowni rejtélyek szintjét, hogy Seyfrield sem esik egy kategóriába Kate Winslettel, de ez nem is baj. Winslet esetében mindig pontosan tudjuk, mit fogunk kapni, Seyfried most képes volt a lehető legjobb értelemben vett meglepetést okozni. Elsősorban miatta érdemes végigülni ezt a sorozatot.

Értékelés: 7/10