12 év után térnek vissza a császárpingvinek, hogy ugyanazt csinálják, mint régen. Újra a lehető legzordabb körülményekkel néznek szembe, pedig mehetnének a Bahamákra is!
Kinek ajánljuk? Akiket lenyűgöz a röpképtelen madarak és élete és/vagy vonzódnak a havas tájakhoz és jégmezőkhöz.
Ezt kapják ki! A 2005-ben bemutatott francia a Pingvinek vándorlása elképesztő siker lett, elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat, miközben a legjobb film kategóriában jelölt valamennyi filmnél többet hozott a konyhára. A Morgan Freeman megnyerő hangjával narratált film 13 hónap alatt készült, és az érdem legalább annyira volt a legtöbb nehézséget kiálló két operatőré, mint Luc Jacquet rendezőé, de a sikert nem elsősorban ez hozta meg vagy a tény, hogy a valóban kevésbé ismert császárpingvinek életébe először nyújtottak hosszabb betekintést, hanem a drámai, sokszor hatásvadász tálalás és a konzervatív üzenet.
„Misztikus és leplezetlen dráma, ez különbözteti meg a tudományos fejtegetés monotonságától” - állt annak idején a film ismertetőjében, a párra találó és gyereket nevelő pingvin kalandjait hőstettként mutatták be, a rá leselkedő veszélyeket valamiféle gonosz hatalomként, a fóka például „a szörnyeteg volt” – tegyük hozzá, hogy a pingvinek maguk is ragadozók. Akadtak is világszerte konzervatív csoportok, akik a jó és a rossz küzdelmét, a családi értékek védelmét és az igazság diadalát látták a totyogó madár kalandjaiban és csakis ezért mentek el a moziba. Hogy ez a készítők szándéka szerint történt-e vagy sem, azt nem tudom, de mindez nagyban hozzájárult a film tényleg óriási sikeréhez, amit most, 12 évvel később igyekeznek megismételni.
Mit lehet hozzátenni ugyanahhoz a magát újra és újra megismétlő történethez, amely nagyjából arról szól, hogy a császárpingvinek minden évben baromira kiszúrnak magukkal? A madarak ugyanis a tél közepén, a legnagyobb hidegben költenek, ráadásul az élelemforrásként szolgáló óceántól baromi messze, 50-70 kilométerre, így a hím és a tojó egymást váltva bukdácsol el tömpe lábain az irtózatosan messze lévő vízhez kajáért. Sőt, a hím hónapokig ideig egyedül ül a tojáson minden táplálék nélkül, majd a kikelt fiókát napokig hagyják egyedül, csoda, hogy a kicsik fele valahogy túléli. Olyan ez, mintha minden nap Miskolcra mennék ennivalóért gyalog a tél közepén mezítláb, a gyereket meg a Keletiben hagynám, de nem is lehet összehasonlítást tenni, elég megnézni a 15 lépésenként pofára eső madarakat, amint caplatnak a jégmezőn, és akkor még mázlijuk van, mert ott nincs szintkülönbség.
A Pingvinek vándorlása 2. ugyanazt mondja el, mint az első rész, csak dráma nélkül, talán a nullás korhatár besorolás kedvéért. Annyit az új rész valóban hozzátesz az eredetihez, hogy itt a fióka szárnybontogatását is megnézhetjük, ami azért ironikus, mert röpképtelen madárról van szó, a kifejezés mégis többször elhangzik – persze úszás közben vagy egyensúlyozásra azért használja azokat a csökött kis szárnyakat. Ez érdekes is lenne, a film azonban elköveti azt a hibát, hogy túl gyakran ugrál vissza majd előre az időben, folyton megszakítva saját lendületét, pedig lenne itt mit nézni. A képek gyönyörűek, ahogy a táj is, és a ma már kötelező drónfelvételek sem lettek tolakodóak vagy hivalkodóak: a nyitó képsorok a nyílt vízen száguldó pingvinekről lenyűgözőek, és van egy jelenet, amelyben a kamera megfordítva mutatja a közvetlenül a felszín alatt úszó madarakat. Ilyet néztem volna sokat, erre való a mozivászon, a többit a NatGeo valamelyik csatornáján is mutatják minden héten.
Értékelés: 6/10
