Az, hogy az önmagát nyugdíjazó, majd visszatérő Steven Soderbergh elkészítette az Ocean’s Eleven tökéletes paródiáját, vagy még inkább annak kifordított verzióját, az egy jó kis fricska, hiszen az eredetit is ő rendezte. Már a 2001-es verziót sem nevezhetjük eredetinek, hiszen az meg egy 1960-as klasszikus újrázása volt, vagyis, ha úgy vesszük, itt minden idézőjelbe van téve, még az idézőjel is.

Az Ocean’s Eleven ugyanis az eleganciáról szólt, arról, miként kopaszt meg egy kaszinót vagy bármi mást pár elképesztően laza nagyvilági fazon úgy, hogy közben egy csepp izzadtság nem gördül le a homlokukon. A Logan Lucky - A tuti balhé hősei igazi suttyók, akik masszív tájszólásban beszélnek – a magyar felirat ezt remekül adja vissza, bár néha kicsit túlspilázták -, a megyehatár átlépése is bizarr dolognak számít, izzadtak, és nyilván erős hónaljszaguk van, de Soderbergh mégis hőst csinál belőlük. És mégis mit raboljon ki egy rakás déli bunkó? Hát amit ezek a népek a legjobban szeretnek, egy NASCAR autóversenypálya központi széfjét! A terv mögött Jimmy Logan áll, az egykori ígéretes focista, aki térdsérülése után visszament szénbányásznak és fél karját Irakban hagyó öccse, aki állandóan a családot sújtó átokról zagyvál.

A melóban besegít dögös húguk is, de szükségük van egy mackósra is, és erre a feladatra csak egy ember jöhet szóba, az éppen rács mögött csücsülő Joe Bang – aki nemrég még James Bond volt, és hamarosan újra az lesz, mert a fazont a hidrogénszőkére festett hajú Daniel Craig játssza, szemmel láthatólag hatalmas élvezettel. És nem csak ő élvezi a dolgot, hanem a rendezővel immár negyedszerre együtt dolgozó Channing Tatum, akiből azért elég kevesen tudják kihozni a jó színészt, Adam Driver pedig, akinek legjobban az áll, ha kicsit esetlen a karaktere, és itt aztán tényleg az, valósággal parádézik. Soderbergh pedig mestere a sokszereplős akciónak, minden mellékszereplőnek jut néhány hálás feladat – ezzel egyedül Seth McFarlaine, a Family Guy alkotója nem tudott igazán élni és persze mestere magának az akciónak.

A Logan Lucky esetében a fineszé a főszerep, és nem az erő – bár máskor Soderbergh az erőszaktól sem riad vissza, tessék csak megnézni A bűn hálójábant -, amit persze maga a műfaj is megkíván, hiszen itt félig klasszikus bankrablós, félig klasszikus szélhámosfilmről van szó. És a történet ennek megfelelően zökkenőmentesen, nagyszerű tempóban halad előre, menet közben elrejtve azokat az apró jeleket is, amikre a végén illik a homlokunkra csapni, hogy „jé, tényleg!”, és a rendező van olyan előzékeny, hogy adott ponton ő mondja ki, hogy ez bizony az Ocean’s Eleven lightos verziója. Amitől persze az egész akár érdektelenné is válhatna minden rutin és ügyesség ellenére, de ezeket a fickókat muszáj szeretnünk.

Ehhez persze a létező legegyszerűbb dramaturgia-fegyvert vetették be, a kisgyereket. Főhősünk, Jimmy lánya ez a fegyver, egy tűzről pattant kiscsaj, aki még akkor is imádnivaló, ha minden vágya a környék legrémisztőbb eseményén, a gyerekszépségversenyen indulni. Az agyonpingált, dauerolt műhajjal kornyikáló kislány minden más filmben riasztó jelenség lenne, itt azonban a megható csúcspontot jelenti, hiszen minden miatta, érte történt. Ami persze óriási blődség, de amíg nézi az ember, elhiszi. Ahogy arra sem gondolunk, hogy ezek az itt szerethető taplóként ábrázolt karakterek egytől egyik Amerika egyik legelmaradottabb, a fejlődést rendre megakadályozó, a múltban megrekedt rétegét képviselik. Ez most nem számít, mert akárkik is a hősei, ez az év egyik legszórakoztatóbb filmje, amiben ráadásul a legjobb Trónok harca viccet is elsütik – a létező legváratlanabb helyzetben és pillanatban.

Értékelés: 8/10