Thomas Cullinan Painted Devil című polgárháborús - de valójában messze nem háborús – regényéből annak idején, még 1971-ben Don Siegel forgatott filmet kedvenc színészével, Clint Eastwoodal, ami a rémes magyar keresztségben A tizedes háreme címet kapta. Ennek a remake-jét készítette el az egykor legendás rendező, de ma már nézhetetlen kísérleti művészfilmeket gyártó Francis Ford Coppola kislánya, Sofia Coppola, akit mindig is érdekeltek a női sorsok, és feltehetőleg sosem izgatta maga az amerikai polgárháború.

1864-ben járunk, a háború a végéhez közeledik, az északi csapatok már mélyen Délen járnak, de ellenfeleik szívósan védekeznek, és még mindig képesek helyi sikereket elérni, és érzékeny veszteségeket okozni. Egy összecsapás után talál rá egy kislány egy sebesült északi tizedesre, akit hazavisz abba az elhagyatott leánynevelő intézetbe, ahol már csak heten maradtak, az igazgatónő, egy fiatal tanárnő és öt tanuló. A hölgyek összedugják csinos fejüket, és nyilván csakis önzetlenségből és emberbarátságból úgy döntenek, hogy nem adják át a jóképű katonát a sajátjaiknak, csak ha már képes saját lábára állni – talán ők is tudták, hogy a fogságba esett északiak túlélési aránya nem volt túl kedvező. És ahogy a férfi egyre jobban lesz, úgy kezdenek keringeni körülötte a lányok és asszonyok, ő pedig képtelen ellenállni a rengeteg kínálkozó lehetőségnek. Amiből csak baj lehet - és lesz is.

Az természetes, hogy a fogoly megpróbálja belopni magát az ott élő magányos nők szívébe, ahogy az is, hogy azok nem fognak osztozkodni rajta, így borítékolt minden konfliktus és azok megoldása is, amit Coppola remekül tálal. Csodásan teremt ehhez atmoszférát is, Philippe Le Sourd kamerája gyönyörűen mutatja be a napfényben és párában fürdő déli tájat, a magányosan álló, szebb napokat látott udvarházat és a díszes szobabelsőket. Ahol úgy él a hat hölgy, mint a kísértetek, akiket csak a gyűlölt ellenség, a „kékhasú” jenki érkezése billent ki ebből az állapotból, és akik aztán képesek őrült fruskaként viselkedni – majd bosszút állni azért, mert egy időre megfeledkeztek arról, hogy ők mind úrilányok. Ha mindez nem is túl összetett és csavaros, mint történet, lélektanilag elég markáns és meghatározó felállást ígér, és a rendezőnő nem tud vagy nem is akar továbblépni innen.

A Csábításban Coppola első filmjét, a csodálatos hangulatú, 1999-es Öngyilkos szüzeket idézi meg, ugyanígy egyfajta saját maguk által teremtett légüres térben mozgó, egymással összezárt lányokról mesél, sőt, még az akkori főszereplőt, Kirsten Dunstot is hozta magával. És ahogy ott is tette, itt sem törődik különösebben az egyénnel, azzal, kit mi vezérel, megelégszik pár markáns vonással, és megáll ott, ahogy a szereplők keringenek egymás körül, mint valami különös, elátkozott táncban. Aztán persze muszáj lesz egy ponton túl továbblépnie, és innentől minden meginog. Coppola egyrészt női rendező, szereplőnőit nagyszerűen mozgatja, amihez most Dunston kívül megkapta Nicole Kidmant és Elle Fanninget is – igaz, utóbbinak nincs túl sok eljátszani valója -, de az egyetlen férfival nem tud mit kezdeni.

Mi, nézők sem tudjuk, hogy az illető egy eszes manipulátor vagy egy szerencsétlen fajankó, aki egy számára kezelhetetlen helyzetben találja magát – háttértörténete alapján inkább az utóbbi -, és amikor ő kezd el, vagy legalábbis megpróbál irányítani, a film szétesik. Olyan ez, amikor egy tehetséges tájképfestő váratlanul megpróbál a vászonra vinni egy mozgalmas csatajelenetet, és persze belesül. A játékidő második felétől, de legalábbis az utolsó 25 percben a történet egy helyben topog, miközben igyekszik úgy tenni, mintha felgyorsulna és tempót váltana, pedig csak a szereplők arckifejezése változik. Az udvarias és olykor reményteljes mosolyt az ellenséges vicsorgás váltja fel, de ettől még maga a film nem képes azt a feszültséget produkálni, ami előremozdítaná. És ebben Colin Farrell sincs segítségünkre, aki annyi gyenge film után most úgy tűnt, végre valami jóban és fontosban játszhat, de saját kidolgozatlan – vagy szándékosan elnagyolt – szerepének foglya marad, ami persze ironikus. Hiszen a film is valami ilyesmiről szól.

Értékelés: 6/10