A Franciaországban élő Oscar-díjas holland rendező tulajdonképpen japán rajzfilmet készített oly sokunk közös fantáziájáról, a lakatlan szigeten való becsajozásról.
Kinek ajánljuk? Akik szeretik a "kézműves" animációt, a természetet és akik leborulnak a Ghibli Stúdió neve és munkái előtt.
Lakatlan szigetre vetődni? Ha mindig meleg van, akad ennivaló és édesvíz, akkor legtöbbünknek rendben van a dolog, pláne, ha egy kis idő után párunk is akad. Ezt a réges-régi archetipikus fantáziát éli ki nagyjátékfilmes bemutatkozásával Michael Dudok de Wit. A holland filmes azonban aligha nevezhető zöldfülűnek, hiszen már vagy harminc éve nyomja az ipart, és 2000-ben Apa és lánya című rövidfilmjével Oscar-díjat nyert, most pedig a legendás japán Ghibli Stúdióval karöltve készíthette el első egész estés filmjét, egy hajótörött férfi és a címbéli teknős történetét.
A Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában debütált, ott különdíjat kapott, teljes mértékben dialógusmentes film születésének körülményeiről érdemes még pár szót ejteni. A Hayao Miyazaki által alapított Ghibli Stúdió nevéhez olyan mára már kultikus animációs művek fűződnek, mint a Chihiro Szellemországban, A vándorló palota vagy a legutóbb a Szél támad, és most először készítettek egy külföldivel közösen filmet, sőt, ők keresték meg Dudok de Witet, hogy ugyan csináljon már velük valamit, adnak hozzá pénzt és paripát – ami ebben a szakmában olyan kegynek számít, mintha valaki kapásból három Oscart és négy Golden Globe-ot kapna. A holland mester pedig élt a bizalommal, és a magyar Kecskemétfilm közreműködésével (is) készült A vörös teknős csodaszép lett, egyszerre mutatva fel az európai, ezen belül is inkább a francia, illetve a japán animáció szépségeit - és még el is gondolkodtató
A majdnem kilencévnyi megfeszített munka eredményeként született film meglepően egyszerű: egy férfit mos partra a tenger egy trópusi szigeten. Megismeri az élővilágot, a veszélyeket, és szép a hely, de ő menne. Csakhogy tutaját minden alkalommal felborítja egy jókora vörös óriásteknős, és nyilván nem véletlenről van szó, és egy idő után felbukkan egy gyönyörű nő is. Dobálhatnánk a nagy szavakat, hogy a sorsszerűség, az élet örök körforgása és egyebek, az igazság azonban az, hogy ez tényleg egy végletekig egyszerű történet, ami ugyan nem nélkülözi a szimbólumokat – ott van kapásból maga a teknős -, de nem akar borzasztó okos vagy mély lenni, és ezt jól is teszi.
A vörös teknős attól szép, hogy képes kicsi, szinte mellékes dolgokat kevés eszközzel gyönyörűen megmutatni. A tenger találkozását a szárazfölddel, a víz alatti úszást, ahogy az ember ösvényt hagy maga után a magas fűben. Egy európai filmben szinte luxus erre kihegyezni a történetet, egy japánnál, vagy legalábbis japán patinával rendelkezőnél megengedhető, sőt, ez adja meg a történet kontextusát és textúráját – hogy két tetszetős idegen szót használjak, amikben ráadásként egy-egy X is szerepel. Nincs sok elemezni való a filmen, mert nem az összetettsége vagy a mondanivalója a lényeg, hanem az ábrázolásmódja és a ritmusa.
A folyamatos újrakezdésen, a csak kis eltérésekre épülő ciklikusság viszi előre azt, amit látunk, ami persze azt is jelenti, hogy fantasztikus érzés nézni a filmet, jó kijönni róla, de pár nap után ki is párologhat belőlünk ez az érzés. ahogy a mi jóval színtelenebb kis életünket kezdjük újra minden nap. A fenébe is, el kéne menni egy lakatlan szigetre!
Értékelés: 7/10
